Antiszemitizmus

Röviden: zsidógyűlölet. A szó etimológiája a szemita, vagyis Sémtől származó [nép, etnikum], illetve a görög anti- fosztóképző, melynek jelentése, valami ellen, valamivel szemben — tehát a Sémtől származókkal szemben, vagyis szemita-ellenesség. Alapvetően több etnikum, nemzet tartozik a sémi népek családjába, tehát nemcsak a zsidóság (pl. akkád, arab), azonban a mai nyelvhasználatban elsősorban a zsidósággal kapcsolatban értendő.

Formái: kultúrális antiszemitizmus, vallási antiszemitizmus (anti-judaizmus), gazdasági antiszemitizmus, politikai antiszemitizmus, illetve anticionizmus.

Bibliai értelemben egy olyan szellemi erőről van szó, ami a világtörténelem során, mintegy búvópatakként újra meg újra különféle formában és retorikában (ideológiákban, politikában, vallásokban stb.) tűnik fel. Eredete a Sátánnak azon örök-intenciójában gyökerezik, mellyel már évezredek, talán évmilliók óta az Örökkévaló isteni üdvrendjét törekszik minden erőt megmozgatva meghiúsítani: Isten előtt ugyanis az volt kedves, hogy Ábrahám magvában készítse el a szabadítást az emberiség számára. A huszadik század egyik legnagyobb szégyenfoltjának, a soának borzalmai nem előzmény nélküliek: Eszter könyvében található történetben Hámán, a perzsa uralkodó Artaxerxész tanácsadója kísérletet tesz arra, hogy birodalomszerte írtsák ki a zsidókat (a szörnyűséget végül Eszter kitartó közbenjárása hiúsítja meg). (Eszter 3-7. fej.)

Az antiszemitizmus tehát sosem pusztán egy nép ellen irányul (ami önmagában véve is borzalmas), hanem egyszersmind Isten üdvtörténeti-helyreállító menetrendje és maga Isten ellen. Legfőbb mozgatórugója az irigység.

Az antiszemitizmus történelmi jelenség. A Biblia alapján úgy tűnik, egybeesik a zsidóságnak, mint népnek a születésével — ez egyértelműen látszik az Egyipromból való kivonuláskor és a honfoglaláskor is (pl. 4Móz. 20,14-21). Régészeti szempontból a legkorábbi erre utaló bizonyíték az ie.-i III. századi Alexandriába (ott élt akkoriban a legnagyobb zsidó diaszpóra) nyúlik vissza.

Az isz.-i II. századra, de legkésőbb a III. századra az antiszemitizmus a történelmi kereszténységen belül is felütötte a fejét, melynek hatása bizonyos mértékben máig meghatározó: az ún. verus Israel-elvben (,,valódi Izrael”) egyes teológusok Isten által elvetettnek minősítették a vér szerinti Izraelt, mondván, mivel nem fogadták el Jézust messiásuknak, Isten a nemzetek közül támasztott helyettük népet — így szükségképpen minden Izraelre vonatkozó prófécia, ígéret és áldás az egyházra vonatkoztatandó. Ezen értelmezések nem veszik figyelembe a Róma-levél 10-11. fejezetének központi üzenetét — a vér szerinti Izrael helyreállítására vonatkozó ígéretet: ,,Mondom tehát: Avagy elvetette-e Isten az õ népét? Távol legyen” . (Róm. 11,1a) Jézus Krisztus a történelem végén személyesen fedi fel nekik kilétét, ahogy József tette testvéreinek. (1Móz.) Izrael szellemi érzékszerveire ugyanis azért került fátyol, hogy a nemzeteknek is lehetősége legyen a megtérésre. (Róm. 11,11-12) 

Az antiszemitizmus korunkban leginkább ható, és egyben rendkívül alattomos megnyilvánulási formája az anticionizmus (Cion-ellenesség). A politikai-színezetű ideológia alapja a zsidóság Izrael területéhez fűződő történelmi jogának kétségbevonása, ill. tagadása. Az anticionizmus gyakorlatilag a Szentírás hitelességének, voltaképp Isten Szavának a megkérdőjelezése. A judaizmusban egyes ortodox irányzatok is anticionista nézetet vallva nem fogadják el a modern Izrael államát, mondván, egyedül magának a Messiásnak van joga megalapítania királyságát eljövetele során.

Az ószövetségi próféciákból azonban nyilvánvalónak tűnik, hogy a szellemi helyreállítást megelőzi egy formai (politikai) helyreállás — ezt legékesebben Ezékiel látomása igazolja (ld. Ez. 37,1-14.).