Halhatatlanság

A halhatatlanság a megtérést és újjászületést követően szellemben kezdődik el (ezért jutnak a mennybe, akik Krisztusban hunynak el), de testben végződik, ill. teljesedik be.

A halhatatlanság fogalmának meghatározására számos kísérlet született az elmúlt évezredek során — a különböző vallások oldaláról az irodalmon át egészen a popkultúráig. A szó eredeti bibliai jelentésétől azonban a ,,sötét” középkortól kezdődően a 18-19. századi felvilágosodáson át egészen napjainkig folyamatos távolodási tendencia figyelhető meg. A bibliai Kinyilatkoztatás igazsága az örök élettel és a halhatatlansággal kapcsolatban az elmúlt évszázadok során allegorizálódott. Amikor köznapi értelemben halhatatlanságról beszélnek, többnyire úgy értik, az illető, aki eltávozott, hátrahagyott örökségében él tovább (pl. író, zenész vagy gondolkodó); vagy esetleg, ahogy a misztikusok értik, egyfajta testnélküli kísértetként létezik tovább a dimenziók közti világban. De ezen  a felfogások csupán halovány és esetenként torz árnyéka annak, amiről a Biblia valójában beszél.

Az Újszövetségben Jézus a következőt mondja egy tanítványainak: ,,Én vagyok a feltámadás és az élet; aki hisz énbennem, ha meghal is él. És aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” (János 11,25-26) A következő percekben Jézus tanítványai szeme láttára demonstrálja a mennyek királyságának erejét és azt, mit jelent valójában a halhatatlanság: feltámasztja a harmadik napja halott Lázárt.

Isten Igéje nyilvánvalóvá teszi, a halhatatlanság egyaránt érvényes igazság mind szellemi, mind fizikai értelemben; amikor azt mondja nem hal meg, úgy értendő, a test sem lát rothadást (Zsoltárok 16,10). Ennek első zsengéje maga Jézus Krisztus, mint a halált és a Seolt elsőként maga mögött hagyó ember (Kolossze 1,18-19).

Jézus Krisztus helyettesítő-engesztelő áldozata által félre állította az útból az emberi romlandóság végső okát, ti. a bűnt (amint azt a 1Korinthosz 15,56-ben olvassuk, a halál a bűn révén hatolt be az emberi természetbe) — hogy így azok, akik elfogadják őt személyes megváltójukként bírják a feltámadás és az örök élet ígéretét. Jelen korszakban, valóban, részben csupán ígéretként — a fizikai halál ugyanis mindaddig fennmarad, míg el nem érkezik az utolsó világkorszak lezáró eseménye, az utolsó ítélet, melyet követően ,,utolsó ellenségként töröltetik el a Halál” (1Kor.15,29). A hívők azonban az egyetemes feltámadást megelőzően részesednek a feltámadásból az elragadtatás során. Ezzel kapcsolatban olvashatjuk Pál apostol Szellem által ihletett leírását a Thesszaloniki-levélben:

Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is elõhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által õ vele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, a kik élünk, a kik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem elõzzük meg azokat, a kik elaludtak.Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égbõl: és feltámadnak elõször a kik meghaltak volt a Krisztusban;Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhõkön az Úr elébe a levegõbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk.(1Thessz.4,14-17)