A kifejezés a görög ’martürosz’ szóból ered, ami egyszerűen csak tanút jelent. A korai kereszténység idején olyan személyek megnevezésre használták, akik felvállalták Jézus Krisztusba vetett hitüket függetlenül attól, jár-e ez negatív következményekkel vagy sem.
Ez a meggyőződés Jézus kereszthalálával, eltemetésével és feltámadásával kapcsolatos tényekre alapszik, az erről való tanúskodást Jézus parancsba is adta követőinek. A martürosz szó legvégső esetben jelöli tehát azt a személyt, aki életét adja inkább, hogysem megtagadja Jézusba, a Messiásba vetett hitét.
Ugyanakkor látjuk, hogy az egyház megszületése óta számtalan olyan személy volt, akik ez utóbbi tanúskodást is vállalták. Jézus első apostolai is ilyen személyek voltak. A Tizenkettő – a Patmosz szigetére száműzött, majd a Jelenések könyvét lejegyző János kivételével – mind erőszakos halált halt, inkább vállalták ugyanis a mártírhalált, minthogy megmeneküljenek, de megtagadják addig bátran vállalt meggyőződésüket.
Az első keresztény mártír István, a jeruzsálemi gyülekezet diakónusa, aki teljes volt hittel, erővel, nagy csodákat és jeleket tett a zsidó nép között. István, mikor meglincselték, bepillantást nyert a Mennybe, s látta a feltámadt és dicsőséges Jézus Krisztust.
A tizenkét apostol közül elsőként Jakab lett vértanú, őt Heródes végeztette ki karddal. A részben edomita származású fejedelem illegitim uralmát (a Tóra szigorúan szabályozza a királyi vérvonalat) ezzel a politikai húzással szerette volna megerősíteni, hogy – kihasználva a zsidó vezetők és a keresztények közti ellentétet – megnyerje a zsidó elit támogatását.
De erőszakos halált halt Péter is, ahogy Jézus előre jelezte számára, a korai (vélhetőleg hiteles) hagyomány szerint fejjel lefelé feszítették keresztre Rómában, Pállal körülbelül egy időben Nero császár uralkodása alatt.
A többi apostol halálával kapcsolatban is már csupán a hagyományra támaszkodhatunk, valószínű azonban, hogy mindannyian mesterük parancsának eleget téve, az evangélium hirdetése, s mind távolabbi vidékeken (pl. Akhája, India, Örményország) végzett missziós munka során lettek a feldühödött tömeg lincselésének áldozatai. A Római Birodalom az első században ugyanis még viszonylagos szabadságot biztosított a vallási csoportoknak, amíg azok a birodalom érdekeit nem sértették. Így a keresztények az államhatalom üldözése nélkül vállalhatták fel a martürosz, azaz a tanú szerepét. Ebben az időszakban a keresztényeket a különböző vallási csoportok részéről érték atrocitások, akik viszont saját kultúrájuknak, vallásuknak a térvesztéseként értékelték az „új hit” nagy sikerét. Ilyen konfrontációnak lett az egyik szereplője a Jelenések könyvében említett Antipás is. Vélhetőleg ő volt a pergánumi gyülekezet püspöke, akit a hellén kultúrájú város előkelői arról akartak meggyőzni, mivel a görögök kultusza régebbi, ezért tiszteletreméltóbb. Az érvelés mögött az a feltételezés állt, hogy a régi dolgok több értéket képviselnek az újaknál. Miután Antipás mindezt elutasította, s a császár rézoltárán sem áldozott, tűzbe vetették. Jézus pont abban dicséri meg a pergánumi gyülekezetet, hogy nevét megtartotta és hitét nem tagadta meg még ebben a válságos időszakban sem.
Ugyanakkor még nagyobb üldöztetéssel kellett szembenézniük a későbbi századok keresztényeinek, amikor is maga az államhatalom látott veszélyt az új mozgalom térnyerésében a birodalom egységére nézve. Az első században még vallási toleranciát hirdető birodalom lett a keresztények fő üldözője a már a század második felétől elkezdve (Kr.u.64 – Nero féle keresztényüldözés) egészen a negyedik századig (313 – Milánói Edictum, 363 – utolsó keresztényüldöző római császár halála). Keresztények tömegei lettek vadállatok martalékai római amfiteátrumokban, sokakat feszítettek keresztre utak mentén, hogy bárki arra menő láthassa őket. Mindez jelen van napjainkban is. A legkegyetlenebb római császárok után ma az Iszlám Állam terroristái végzik brutális tettüket a nagy nyilvánosság előtt, az elmúlt hónapokban több olyan fotót, videót tettek közzé az interneten, melyeken keresztényeket végeznek ki, mert nem voltak hajlandóak megtagadni Jézusba, mint Messiásba, Isten Fiába vetett hitüket.