Örökkévalóság

Az örökkévalóság bibliai fogalom, mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben előfordul.

A héber kifejezés (l’ólám) szó szerinti jelentése korszakokon át, ez egy olyan szófordulat (hebraizmus), amit általában az örök-nek értenek és fordítanak. A görög szövegben szinte tükörfordítását találjuk a hébernek, a görög is a korszak-kal adja vissza (eisz tasz aiónasz), így jelentése hasonlóan korszakokon át. A legelterjedtebb magyar fordítások gyakran - helytelenül - a korszakot jelentő szót világnak fordítják, így elsiklik a figyelem a jelentés valódi tartalma felett. Valójában a latin az első, amely egy egzakt szóval írja le az örököt: az aeternitas (eternitasz) jelentése örök, állandó, tartós. Ezt a szót több újlatin nyelv is átveszi (pl. eternity, eternité, eternidad).

A Szentírás megkülönbözteti egymástól az idő és az örökkévalóság szféráját.

A kettő egymástól szinte egészen elkülölülten fennálló entitás. Az idő magában foglalja a történelmet, a múltat illetve, amit az egyén e pillanatban jelennek él meg, s mindazt, ami ebben a pillanatban nem belátható - a jövő. Az örökkévalóság szempontjából ugyanis nincs jelen, sem eljövendő (teológusok szerint a jelen fogalma az idő vonatkozásában csupán illúzió), a történelem ugyanis egy vektor, melynek van kezdeti pontja és van végpontja, mely felé mutat. Az időben tulajdonképpen minden már elmúlt. Az idő mozgató mechanizmusának membránja: az (el)múlás.

Az emberi érzékszervekkel (és intellektussal) felfogható, érzékelhető világ az idő szférájához tartozik: vagyis a teremtett világ. Ezzel is magyarázható az a mindenki által tapasztalt törvényszerűség, hogy minden természeti dolog öregszik és elmúlik.

Eredetéről nem szól a Biblia.

Az Ige ugyan szűkszavúan nyilatkozik az örökkévalóságról, azonban nagyon sok tényt így is megvilágít.

Mindaz, ami természetfeletti az örökkévalósághoz tartozik: a szellemi valósághoz, mely sem nem múlik, sem nem pusztul el, mert örök.

Isten országa, és a Sátán uralma is ide sorolandó az összes szellemi lénnyel, beleértve az angyalok különféle kasztjait, szeráfokat, kérubokat és a démonokat.

Az örökkévalóság felette áll az időnek, így ott nem érvényesek az általunk használatos nyelvtani időhatározók - volt, lesz stb.

Vannak átfedések az idő és az örökkévalóság között, nincs teljes elszigeteltség, pontosabban az örök korlátozottan ugyan, de jelen van az időben. Minden egyes isteni beavatkozás, epifánia (jelenés) közvetlen híd az örök és az idő között - teológusok ezt pillanatnak vagy átjárónak nevezik.

Ilyen események a szövetségkötések (Noéval kötött szövetség, Szináj hegy lábánál köttetett szövetség stb.) vagy csodák, csodás szabadítások, amikor Isten ereje megnyilvánul.

De ide tartozik még az ima is vagy bárminemű olyan tevékenység, amikor a hívő közvetlen, személyes közösséget ápol Istennel.

Minden istentisztelet, ahol Isten Szelleme, a Szent Szellem jelen van egy valós természetfeletti esemény, mely bár az időben zajlik, Isten jelenléte miatt az örökkévalóságba emelkedik. Amint írja is az Ige: ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek Jézus Nevében, Ő ott van.

A Szent Szellemmel való betöltekezés során a Szent Szellem felemeli a hívők szívét és lelkét az örökkévalóságba, ilyen módon bepillantást engedve az “eljövendő uralom erőibe”.

A bibliai eszkhatológia, vagyis a világegyetem sorsára, az üdvtörténelem végcéljára vonatkozó kijelentések alapján sejthető, hogy a világtörténelem útja végül az örökkévalóságba torkollik: az ezeréves királyságot követően, miután Jézus Krisztus visszaadja az uralmat az Atyának, Isten újjáteremti a világot, amit már Isten közvetlen jelenléte, fénye és dicsősége, így az örökkévalóság fog átjárni. Erre az eseményre úgy utal Pál apostol, mint a végső sabbat.

Az idő ekkor vagy teljesen megszűnik vagy egy másik álláspont szerint megszentelődve tovább létezik, de természetesen már más funkcióban, mint most.