Sors

A sorsot jelentő alap kifejezés a görögben a πορεια (pareia), jelentése: sors, járás, életút; a Jakab-levél 1,11-ben található. Továbbá a lelket és életet is jelentő görög ψυχη (pszükhé) tágabb értelemben az ember egyedi sorsát, egzisztenciáját is jelölheti. (Máté 10,39)

A sors azt a külsődleges természetfeletti hatalmat jelenti, mely közvetlenül alakítja, meghatározza egy ember életét, életpályájának alakulását. A Biblia nyilvánvalóvá teszi: az ember bármit tegyen is (bármit higgyen is), mindenképpen alárendeltje valamilyen természetfeletti erőnek. Vagy a Mindenható Istennek vagy evilág istenének. (A szabad akarat, a ténylegesen szabad választás lehetősége valójában csupán illúzió - korlátolt - mindaddig, amíg az egyén az újjászületés során ténylegesen szabaddá nem válik romlott természetétől, és valójában képességében áll mindkét döntést meghozni. Az első szabad akaratból történő döntéshozatal az ember életében az, amikor igennel vagy nemmel válaszol Isten hívására.)

A sors egy a (pogány) görög-római kultúrában gyökerező fogalom, mely egyaránt foglalja magában az egyén életpályáját, mint összefüggő értelmes történetiséget, mind pedig a determinizmust; az egyén nem menekülhet a moirák-szabta sorstól, sőt, az ember menekülése által gabalyodik csak igazán bele (ld. Oidipusz király). Az ie. 4. századi görög filozófia reformiskolái (epikureizmus, sztoicizmus stb.) a belenyugvásra, elfogadásra tanították követőiket, arra, ne harcoljanak a sors elől, úgysem menekülhetnek.

A Szentírás elfogadja a görög felfogás létét, azonban ahelyett, hogy belenyugvásra bíztatna, alternatívát helyez a hívők és az egyetemes emberiség elé: a megváltást. Nyilvánvalóvá teszi ugyanis, hogy a görög sors-fogalom - és az azt magában foglaló valóság, szellemi hatóerő - nem az eredeti, Istentől az ember felé áradó pártfogás, hanem az a negatív erő, melyet az eredendő bűn szabadított fel az emberiség történetében. A sors a (meg)romlott emberi természetben generációról generációra öröklődik tovább; végcélja pedig a pokol.

Jézus Krisztus engesztelőáldozata azonban hatályon kívül helyezi az egyén öröklött sorsát (1. Péter 1,17), és a helyébe Isten elhívását adja. Fontos tehát, hogy a Messiásban hívő, újjászületett egyének esetében többé nem sorsról, hanem elhívásról beszélünk (Ef. 1,18).

Isten célja a megváltással az, hogy az egyén szabad legyen a Vele való közösségre, az iránta elkötelezett és megszentelt életvitelre és magára az örökségre: hogy isteni természet részese lehessen (2. Péter 2,4).

Mindaddig, amíg a felmenők öröksége dominál, az egyén tulajdonképpen csak reprodukálja elődei életét; még ha minden erejét megfeszíti is, csak hogy ne hasonlítson őseire, pályája vége felé mégis az ő életük rajzolódik ki mögötte - rossz döntésekkel, hibákkal, gyengeségekkel felsorakozva.

Isten elhívásában azonban egy teljesen új és egyedi életpálya adatik az embernek - mivel Isten személyekben gondolkozik -, ráadásul Jézus Krisztusban nem csak a lehetőséget, a képességet is megkapja ahhoz, hogy be is érjen a célba.

Hasonlóan a sorshoz, az elhívásnak is van kezdete és egy végcél felé mutat. Az ember azonban már szabad akaratából dönt úgy, hogy alárendeli magát és életét egy nálánál hatamasabb Személynek, Istennek. Ettől kezdve a Mindenható akarata kezd érvényre jutni az életében. Az önkéntes alárendelés együtt jár azzal a dicsőséges szolgálattal, melyet Jézus Krisztus testére, az igazi egyházra bízott Isten: tundiillik a béke evangéliumának (jóhírének) hirdetését és Isten és Jézus Krisztus Személyének hiteles földi képviseletét.

Ez azonban az egyén szempontjából további javakkal jár együtt a földi lét során: Isten természetfeletti gondviselésével az élet minden területén (Máté 6,25-33.), a sikeres magánélettel, különleges védelemmel (Róma 8,28). Azaz - szemben a sorssal - Isten elhívásában nem kizsigereli az embert úgy, hogy élete végén kiüresedve, kiégve hal meg, majd száll le a Pokolba, ellenkezőleg, élettel betelve (1. Mózes 35,29) tér meg az Atyához a mennybe.