Természetfeletti

A természetfeletti a látható, érzékelhető világ felett álló szellemi valóság. Isten két részre osztotta a világmindenséget: anyagi és szellemi világra.

Az anyagi világ mindazt magában foglalja, amit a teremtés hat napján létrehozottakról feljegyez a Szentírás (tehát nagyjából az ég alatti szféra). (1Móz. 1-2.) Isten az embert rendelte az anyagi világ feletti uralkodásra. (1Móz. 1,28.) Azonban csak az ég alatti világot bízta az emberre, a szellemi világ kívül esik uralmi térségén, sőt, következetesen elválasztotta egymástól a két világot, így minimalizálva a kettő közötti átjárhatóság lehetőségét. Annyira, hogy a természetes érzékszervek számára felfoghatatlanná tette a szellemi szférát. (Zsolt. 115,16.) Ennek ellenére van átjárhatóság: Isten Szelleme a világba töltetett ki, ill. működnek más, gonosz szellemi lények is a földön (pl. démonok).

Azonban a szellemi szférában is van az anyagi világból, Jézus Krisztus, aki az égbe való felemeltetését követően sem szűnt meg embernek is lenni - ez a tény egyúttal a testben való feltámadás ígéretének záloga.

A természetfeletti világhoz tartozik a menny és a pokol.

Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség több égről beszél, vagyis a menny egy többrétegű szféra: minimum három, bár egyesek szerint legkevesebb négy égről van szó (az “egek egei” min. négy eget sejtet).

Isten országa (vagy királysága), uralmi térsége a harmadik égben található. (2Kor. 2,12.)

A közhiedelemmel ellentétben a Sátán uralmát nem a pokolból gyakorolja, az ő uralmi térsége is a mennyekben van: a második égben. A Sátán királysága pontos, ám gonosz és hazug mása Isten országának. Lázadása során magával rántott gonosz angyalok is az égben működnek. (Kol. 2,8.)

A pokol, annak ellenére, hogy a Szentírás egyértelműen a Föld gyomrába lokalizálja, szellemi valóság is, így a természetfeletti szférához tartozik.

Isten meghatározta a két térség közti átjárhatóság szabályait - bár nagy befolyással rendelkezik a Sátán (mint e világ fejedelme), egy bizonyos határt ő sem léphet át.

Mint szellemi lénynek, az embernek eredendően van igénye a természetfeletti valósággal való kapcsolatra, és a Mindenható készített is számára csatornát erre a célra.

Az első kinyilatkoztatás a tórai szövetség, ahol a Mindenható a hagyomány szerint összesen 613 parancsba foglalva közölte a Vele való közösség feltételeit és a helyes istentiszteleti rendet, melynek középpontjában az áldozat állt.

Ez nem az egész emberiséget érintette, csupán Izrael fiait. Istennel való közösségük korlátozott volt, hiszen Isten jelenléte a Szentek Szentjében volt, ám csakis a főpap nyert belépést, s ő is csak évente egyszer, Jóm Kippúrkor, vagyis az engesztelés ünnepén. A nép egyedül az Igén keresztül volt közösségben Istennel.

A második kinyilatkoztatást követően, az Újszövetség idején a hívőket Istentől mindaddig elválasztó kárpit Jézus Krisztus engesztelőáldozata révén kettéhasadt, és így már mindenki számára, az egyetemes emberiség számára elérhető lett a közvetlen, egyidejű közösség Istennel. Az egyház, a nemzetek közül kihívottak közössége számára a pünkösd óta elérhető Szent Szellem által személyes megtapasztalássá válik Isten jelenléte és a Vele való közösség. “Mert, ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek a nevemben, ott vagyok.” (Mt. 18,19.)

Azonban minden más út, ami nem az, amit Isten kinyilatkoztatott hamis: a hamis istentisztelet és az okkultizmus kategóriájába tartozik. A legismertebb példa erre Bábel tornyának építése; az ismert történetben az emberiség Nimród vezetésével hozzálátott egy “kinyilatkoztatáson kívüli” istenkereséshez, Isten ezért gerjedt fel az emberiség ellen. (1Móz. 11.) Bábel/Babilon azóta is az okkultizmus és Isten iránti engedetlenség egyik szinonimája. (Jel. 17-18.)