Hogyan ismertétek fel, hogy mi Isten elhívása az életetekben?

Ez a látás fokozatosan bontakozott ki. A '70-es évek második felében létrejött egy katolikus karizmatikus mozgalomnak induló, de aztán evangéliumi, karizmatikus irányba forduló kezdeményezés, amiben Sándor úttörő szerepet játszott. Ő olvasott a katolikus teológián külföldi folyóiratokban olyan híreket a karizmatikus mozgalomról, amelyek felkeltették az érdeklődését. Ennek hatására elkezdett kutatni ezen a területen, illetve látogatni olyan magyarországi közösségeket, amelyekről azt lehetett hallani, hogy a Szent Szellem működik közöttük. Egy ilyen látogatás alkalmával tért meg 1976 áprilisának  elején, éppen virágvasárnap.

Onnantól kezdve az ő szolgálata rögtön el is kezdődött: bizonyságot tett az ismerőseinek, de esetenként ismeretleneknek is, akikkel az utcán sétálva szóba elegyedett. Ezáltal egyre többen érdeklődni kezdtek az Istennel való tényleges találkozás után, és eljöttek olyan csoportokba, amelyek bár felekezetileg eléggé vegyes összetételűek voltak, mégis karizmatikus lelkészek hirdették ott az evangéliumot.

Felém is Sándor szolgált bizonyságtétellel még azon az őszön egy kisebb csoporttal együtt: így ismerkedtünk meg. Aztán idővel én is elkísértem ezekre a bizonyságtevésekre; ez volt tulajdonképpen az első közös szolgálatunk, ami abban a közegben természetesen nem úgy zajlott, mint most.

Amikor viszont azzal szembesültünk, hogy többen megtértek, megjelent egyfajta felelősségérzet ezekben a fiatal bizonyságtevőkben, így bennünk is, hogy továbbra is foglalkoznunk kellene velük. Figyelemmel kísértük az útjukat, rendszeresen érdeklődtünk, hogyan élik a hívő életüket. Sándor is így viszonyult felém: ha az utcán összefutottunk, rákérdezett, hogy vagyok, milyen kérdéseim merültek fel, illetve hogy haladok a bibliaolvasással, valamint egyéb területeken milyen szükségekkel szembesülök.

Elkezdődött tehát a pásztorlás szolgálata is a maga kis kezdetleges formájában, a csoport pedig folyamatosan növekedett.

Később lehetőségünk nyílt találkozni szolgálótestvérekkel más csoportokból, sőt külföldiekkel is, akik bizonyos módon hatással voltak a hívő életünk további alakulására. Többek között megismertettek bennünket a vízkeresztség tanításával, ami döntő jelentőségűnek bizonyult. Ugyanis az akkor induló csoportunk kétfelé oszlott: az egyik fele elfogadta a felnőtt vízkeresztséget, a másik fele azonban nem. A démonűzés, szabadító szolgálat üzeneteivel is megismerkedtünk, továbbá a dicséretről, Dávid sátoráról is már viszonylag hamar, 1978 kora nyarán kaptunk látást. Így találkoztunk ezekkel a fontos igei igazságokkal, amelyek nekünk kezdettől nagyon sokat jelentettek.

Később ezek a szolgálótestvérek prófétáltak is arról, hogy az Úr valami újat készül elindítani közöttünk, és eleitől fogva kaptunk próféciákat a személyes szolgálatunkkal kapcsolatban is. Egy idős prófétaasszony, Szántó Rózsika néni (aki elfogadott, hiteles személyiség volt, a Szabadkeresztény Gyülekezet vezetőségéhez tartozott) már nem sokkal a megtérésünk után beszélt arról, hogy az Úr elhívott bennünket: tömegek felé fogunk szolgálni, démonokat fogunk űzni, stb.. Nagyon érdekes volt, hogy azt a házat, ahova akkoriban költöztünk albérletbe, úgy látta a szellemében (pedig soha nem is járt ott!), hogy Isten centrumot fog létrehozni azon a helyen, ami fontos kútforrás, nagy szellemi áldás lesz azok számára, akik keresik Őt.

Más prófétai szolgálatban álló testvérek, még Kanadából jövő szolgálók is megerősítették ezt. Egy spanyol karizmatikus vendégünk pedig azt  prófétálta, hogy Sándort pásztornak hívta el az Úr, hogy a gyengéket, erőtleneket erősítse, táplálja. Egy West nevű testvér nekem is prófétált arról, hogy az Úr a tanításban fog használni, és a szomjazók vizet találnak majd a szolgálatomon keresztül. Személyes áldásokról is esett szó, így összességében nagyon megerősítettek bennünket.

Elég természetesen és egyszerűen viszonyultunk ezekhez a látásokhoz, nem felfokozott „szuperszellemi” módon. Hittel elfogadtuk ugyan a próféciákat, de nem erőltettünk semmit, inkább türelmesen vártuk, hogy mikor jön el mindezek beteljesedésének ideje.

A politikai, vallási környezetünk is mindent megtett azért, hogy józanul és nagyon is mértéktartóan kezeljük ezeket az üzeneteket. Reménykedve vártuk, hogy Isten majd kimunkálja azokat a körülményeket, ahol az elhangzottak megvalósulhatnak.

Úgyhogy semmilyen extrém várakozás vagy elszállt magatartás nem volt bennünk, hanem az Úr vezetésére figyeltünk. Imacsoportot indítottunk el Budaörsön, ahova aztán mások is csatlakoztak, szintén nagyon spontán módon, például utcai vagy buszon történő találkozások folytán.

Egy esetben előfordult, hogy valaki éppen olvasta a Bibliát a buszon, és Sándor, aki mellette ült, megkérdezte tőle, hogy érti-e, amit olvas. Ezen a személyen keresztül aztán összeismerkedtünk egy csoporttal, akik nem sokkal később eljöttek hozzánk – ez 1979 júliusában történt. Meg akarták ismerni, hogy mi hogyan imádkozunk, miben hiszünk, mit vallunk, hogyan keressük Istent. A találkozás úgy kezdődött, hogy velük együtt dicséreteket énekeltünk: a csoportunkban akkor már nagyon szerettük ezeket az új, vidám, karizmatikus dalokat, amelyekből menetközben egyre többet tanultunk meg.

Amikor elkezdtünk énekelni, többen leestek a földre; és az egyikük Jézushoz kiáltott, hogy be akarja fogadni a szívébe. Akkor elkezdődött egy új típusú szolgálat, amire ugyan előtte nem számítottunk, mégis belekerültünk. A szolgálat gyakran így indul, hogy az ember ott találja magát egy váratlan helyzetben és abban helyt kell állnia. Erről Derek Prince is beszélt: ő például így kezdte el a démonűzés szolgálatát. Nem akarta, nem várta, nem készült rá, hanem egyszer csak benne volt egy helyzetben, amiben cselekedni kellett.

Így történt itt is. Ez a hölgy, aki elkezdte ezt a hangos kiáltozást, egy-két napig még ott tartózkodott nálunk, egy külön helyiségben. Figyeltünk rá, imádkoztunk vele, aminek a vége az lett, hogy nagyon drámai módon befogadta Jézust. Rögtön szolgálni kezdett ő is: lelkes bizonyságtevő lett.

Kiment az utcára, megállította az embereket, beszélt nekik Jézusról és egyre több érdeklődő  jött vele az imacsoportunkba.

Azon a nevezetes estén mások is megtértek: vagyis egy egész csoport csatlakozott hozzánk. Úgy láttuk, hogy ezeknek az embereknek, ahogy korábban nekünk is, szükségük van arra, hogy megszentelődjenek, megtisztuljanak. Elkezdtünk szolgálni feléjük, mind bűnvallást tettek. Nagyon látványos változást lehetett tapasztalni az életükön: még a régi ruháikat is kidobálták, amelyek a bűnhöz kapcsolódtak. Többen munkahelyet is kívántak változtatni, hogy több időt tudjanak szentelni az imádkozásra. Sokat jártak ki evangelizálni az utcára, és folytattuk együtt az imádkozást is.

Így indult el és növekedett az úgynevezett budaörsi gyülekezet. Többen is szolgáltak Igével, de az egyre nyilvánvalóbb lett, hogy amikor Sándor beszélt, jobban odafigyeltek az emberek és többet kaptak. Szívesebben hallgatták őt, mint másokat, illetve a szabadító szolgálatban is egy nagyobb kenet nyilvánult meg rajta keresztül. Ez persze okozott frusztrációt némely akkori szolgatársunkban, de előbb-utóbb mindenkinek el kellett fogadni, hogy ez így alakult: azaz a Szentlélek bizonyságot tett arról, kinek van ajándéka a vezetésre és tanításra.

Hogyan ismertétek meg a karizmatikus mozgalomnak azokat a vezetőit, mint például Derek Prince, akik a gyülekezet megalapozásában és fejlődésében fontos szerepet játszottak?

Derek Prince-szel levelezés útján vettük fel a kapcsolatot. Róla Sándor hallott először, még a teológiai tanulmányai alatt: akkor egy füzet jutott a kezéhez, amelyben Prince nagyon gyakorlatias módon tanított a démonűzésről. Leírtunk neki néhány szellemi jelenséget, amelyekről úgy gondoltuk, hogy kapcsolatban állhatnak a katolikus mivoltunkkal is: nem értettük ugyanis, hogy bizonyos területeken miért nem látjuk azt a békességet, elégedettséget és miért nem olyan harmonikus az életünk, mint amilyen lehetne az után, hogy megtértünk, imádkozunk, és az Urat igyekszünk szolgálni.

Válaszul küldött egy bombahatású üzenetet kazettán a varázslásról.

Egészen bizonyos vagyok abban, hogy ez meghatározó jelentőségűnek bizonyult a későbbi életünkre és szolgálatunkra nézve is.

Ez a látás nagyon sokat segített, hogy a démonikus jelenségeket felismerjük és kiszűrjük, illetve ezekkel kapcsolatban a megfelelő időben imádkozzunk, és a gyülekezet egységét fenntartsuk.

Ezután pedig hétről hétre elküldte nekünk a Szellemi konfliktus című sorozatának anyagait is, amely alapozó bibliaiskolaként működött az életünkben: összefoglalta a Biblia fő üzeneteit a Sátán lázadásától kezdve a megváltás tervén keresztül egészen a jövőre vonatkozó eseményekig. Nagyszerű tanítássorozat, néha még most is hallgatom, mert még mindig ugyanúgy épít: ugyanolyan friss és erős, mint negyven éve. Ezeket a kijelentéseket befogadva elkezdtük nagyon mélyen tanulmányozni a Bibliát.

Közben más külföldről érkező személyek is felfedezték a gyülekezetet, akik időnként hoztak nekünk tanítási és zenei anyagokat. Tudták, hogy ezeket nagyon diszkréten kell eljuttatni hozzánk, mert akkor még gyakorlatilag illegalitásban voltunk. Ezért néha a külföldi látogatók arra kényszerültek, hogy késő éjszaka jöjjenek ki a budaörsi házba, ahol laktunk és ahol össze is szoktunk gyűlni.

Kenneth Hagin tanításaival is így ismerkedtünk meg. Könyveket is eljuttattak hozzánk, valamint a Word of Faith című kiadványt, amelyekből a hit mozgalom irányvonala is világossá vált előttünk, ami szintén nagyon felkeltette az érdeklődésünket és épített bennünket. 

Szent Szellem ajándékairól, a Szent Szellem keresztségről, hitről szóló tanítások rendkívül sokat jelentettek számunkra.

Ezeken kívül más tanítók munkái is a kezünkbe kerültek, ezáltal kaptunk szellemi táplálékot, előre tudtunk lépni és a helyi szolgálat is kiteljesedett.

A Derek Prince-szel való megismerkedés azért is döntőnek bizonyult, mert a tanítványai, az ismeretségi köre és a mellette szolgáló testvérek is hamarosan érdeklődni kezdtek irántunk, így később többen meg is látogattak. Közéjük tartozott például Jim Croft, a floridai Good News Church pásztora (amelynek Derek Prince és Mahesh Chavda is tagjai voltak), valamint Scott Ross, aki presbiterként szolgált ott előtte és később is, aztán a CBN munkatársa lett. Croft pásztor 1980 tavaszán jutott el hozzánk; az igehirdetés mellett dicséreteket is tanított, és rögtön meghívott bennünket Amerikába.

Mi egy kicsit mosolyogtunk ezen a felkérésen, mivel a kommunizmusban egy egész családot ritkán engedtek ki az országból. Nagy meglepetésünkre azonban mind a négyen (két kislányunkkal együtt) kaptunk útlevelet. Utólag többen azt feltételezték, hogy azért, mert a rendszer azt remélte, hogy ott is maradunk, erre azonban egyelőre még nincs írásos bizonyíték – viszont elég reális feltételezésnek tűnik utólag is.

1980 októberének végén utaztunk el Amerikába, így november elején tanúi lehettünk Ronald Reagan megválasztásának is. Nagyon érdekes tapasztalatokat szereztünk, többek között a keresztények politikai aktivitásáról is: annak ellenére, hogy nem kampányolhattak nyíltan, mégis minden lehetőséget megragadtak, hogy Reagant támogassák, sokat imádkoztak is érte. Mi is fültanúi voltunk a megválasztása után elhangzott próféciának, miszerint az elnök ellen merényletet fognak elkövetni, és a keresztények imádkozzanak, hogy ne haljon meg.

A prófécia elhangzása után a jelenlévők nagyon komolyan imádkoztak a frissen megválasztott elnökért. Mint tudjuk, később tényleg történt ellene merénylet, amit azonban szerencsésen túlélt.

Derek Prince később érkezett meg Fort Lauderdale-be, úgyhogy kint tartózkodásunk utolsó napjait töltöttük csak vele, viszont előzőleg meglátogattuk a gyülekezetet. Több meghívást is kaptunk, nagyon kedvesen, barátian fogadtak, mondhatni a tenyerükön hordoztak. Mahesh Chavda is több próféciát mondott: személyes, családunkra vonatkozó üzeneteket.

A hazautazásunk előtti utolsó összejövetelen a Good News Church-ben felhívtak bennünket a pódiumra és a presbiterek kézrátétellel imádkoztak értünk és ez alkalommal felkentek bennünket, tehát kiküldtek a szolgálatra. Mahesh Chavda akkor is kapott egy próféciát velünk kapcsolatban: azt látta, hogy olyanok vagyunk, mint egy szerteágazó lombú fa, mellettünk pedig sok más fát is látott. Ezt úgy magyarázta, hogy a jövőben sok házaspár velünk együtt fogja szolgálni az Urat itt Magyarországon, különböző városokban.

Nekünk nagyon kedves bizonyság utólag is látni, hogy az Úr kegyelméből tényleg felnőttek mellettünk szolgálótestvérek, megtalálták a házastársukat, családot alapítottak és aztán beálltak a szolgálatba. Ez a prófécia majdnem negyven éve hangzott el, de még most, a napjainkban is látjuk beteljesedni.

Elhívásunkat tulajdonképpen megpecsételték azon a helyen. Azokkal a testvérekkel hosszú távú barátság jött létre, ami mind a mai napig megmaradt, bár az elmúlt években sajnos többekről már kevesebbet hallottunk.

Felvettük a kapcsolatot a Hit Gyülekezeteivel is, ugyanis Buddy Harrison (Kenneth Hagin veje) és a lánya, Patricia meglátogattak bennünket a rendszerváltás előestéjén. Általuk erősebbé vált a kapcsolatunk a hit mozgalommal. Stuttgartban részt vettünk egy konferenciájukon, ahol ők is megáldottak bennünket,  próféciák kíséretében.

Felajánlották, hogy ha csatlakoznánk a Hit Gyülekezetei Nemzetközi Szövetségébe, akkor az segítené a legalitásunk elismerését, a hivatalos bejegyzésünk elérését. Ezt el is fogadtuk és ők szervezeti módon próbáltak támogatást adni. Tulajdonképpen így lettünk Hit Gyülekezete.

Abban reménykedtünk, hogy ez valóban közvetíteni fogja a magyar hatóságok felé, hogy széleskörű támogatottsággal rendelkezünk. Mostanában kezdenek olyan, eddig titkosított dokumentumok nyilvánossá válni, amelyek már azt is feltárják, hogy evangéliumi keresztények mennyi levelet írtak az érdekünkben a magyar hivatali szerveknek. Egy időben ugyanis Jim Croft és Mahesh Chavda kezdeményezésére hívők tömegei kezdtek el leveleket írni a washingtoni magyar nagykövetségnek azért, hogy ne akarjanak megsemmisíteni, szektaként kezelni bennünket, hanem ismerjenek el törvényes egyházként. Ezek a levelek nagyon sokat segítettek, azóta is óriási hálával gondolunk ezekre az együttérző hívő barátainkra!

Mindezek ellenére a magyar hatóságok azt a benyomást tették, mintha ez az egész őket nem érdekelné, és látszólag nem mozdult előre az ügyünk. Rengeteg ellenerő működött ugyanis a vallásos világban és a politikában is annak érdekében, hogy az elismerésünket meghiúsítsa. Viszont a háttérben már elindultak azok a folyamatok, amelyek végül ahhoz vezettek, hogy Sarkadi Nagy Barna került az Egyházügyi Hivatal élére Miklós Imre helyett és ez a változás – más egyéb fejleményekkel együtt –, már könnyebbé tette ennek a küzdelemnek a pozitív végkifejletét.

A fiataloknak is tudod javasolni, hogy hozzátok hasonlóan ilyen spontán módon kezdjenek el szolgálni?

Időközben természetesen már létrejött egy nagy gyülekezet, ezt figyelembe kell venni, azaz ez nem az a pionír korszak, mint ami a mi időnkben volt. Ez a helyzet egyrészt több lehetőséget is biztosít, ugyanakkor a beilleszkedésre is nagyobb hangsúlyt kell tenni ahhoz, hogy az ember legálisan szolgáljon.

Partizánakciókat nem érdemes szervezni, inkább a meglévő szolgálatba kell pozitív módon bekapcsolódni úgy, hogy építő legyen az ember tevékenysége és igazodjon a már kialakult rendhez.

Van azonban, amit érdemes most is ugyanúgy csinálni, mint az előző generáció, és amit a fiataloknak Sándor példája nyomán is érdemes magukévá tenni: mégpedig az imádkozás szeretetét. Tudom, hogy ez többeknek nem is olyan egyszerű javaslat, ismerve a mostani időbeosztásokat! Mégis, az ima szerepe és ereje döntő tényezőnek bizonyult, nemcsak a mi életünkben, hanem mindazoknál is, akiket ismertünk és akiktől tanultunk. Isten hatékony munkát végző szolgáinál mind azt láttuk, hogy imádkozó életmódot élnek, nem felszínesek, nem össze-vissza, mindenféle forrásból összeszedett dolgokat tanítanak, hanem szeretnek az Úrral közösségben élni, és egyúttal az Ige szerelmesei is, időt töltenek az Igével, ízlelgetik, magukba zárják az Úr beszédét – valójában együtt élnek vele

A fiataloknak is bele kell szeretniük az Igébe! Sándor nemrég beszélt a Biblia iránti szent függésről, ami idővel kialakul azoknál, akik nap mint nap szoros kapcsolatot ápolnak Isten beszédével. Ez abban mutatkozik meg, hogy ha egy rövid időre ez a közösség megszakad, vagy úgy érzik, nem voltak együtt eleget az Igével, akkor olyan éhség, szomjúság tör rájuk, hogy legközelebb szinte „rárontanak” a Bibliára, mohón belevetik magukat az olvasásába és jó ideig nem tudják abbahagyni, annyira kívánják. Olyan ez számukra, mint a legkedvesebb eledel: mindig előjön bennük a kívánság iránta.

Az Igétől való függés – vagyis az, hogy egyszerűen nem tud nélküle létezni az ember, nagyon pozitív hajtóerővé válhat.

Sokaknál, akik így kezdtek el szolgálni, azt lehet tapasztalni, hogy már olyan a kapcsolatuk az Igével, hogy nem csak azért tanulmányozzák a Bibliát, mert készülniük kell valamilyen prédikációra, tanításra vagy evangelizációra, hanem mert vágynak arra, hogy az Igével időt töltsenek. Ha ez kimarad, akkor hiányt élnek át, és érzik, hogy újra sokat kell „fogyasztani” belőle

A fiataloknak is ugyanúgy kell tehát megalapozni a szolgálatukat, mint a korábbi generációknak. Ezen kívül nagyon fontos a taníthatóság is. Azt tapasztaltuk, hogy azok, akik taníthatónak bizonyultak a kezdeteknél és azok is maradtak, ők tartósan és kiegyensúlyozottan tudták Istent szolgálni Krisztus testében. Akik viszont egy idő után úgy gondolják, hogy ők már eleget tudnak ahhoz, hogy nekik senki ne mondja meg, hogy mit és hogyan kell tenni, senki ne szóljon bele abba, hogyan szolgálnak: azok előbb-utóbb megbuknak.

Ez alázat és kevélység kérdése: a taníthatóság az alázat, a taníthatatlanság pedig a kevélység megnyilvánulása. A szolgálat során végig korrigálható állapotban kell maradni. Mindig érezni kell, ha valakik jó szellemből valamiért szólnak, különösen olyanok, akik idősebbek a szolgálatban. Nem szabad rögtön visszalőni azzal, hogy ez támadás, és őket persze nem értik meg. Nem szabad sem megkeseredni, sem megsértődni ilyen esetben. Aki ezt magáévá teszi, hosszú távon is áldás tud lenni Krisztus testében.

Ezen felül a szolgálatban bátorság is kell, ami nélkülözhetetlennek bizonyult a kommunizmus idején is, és most is nagyon nagy szükség van rá, csak más módon: például hogy az ember merjen az árral szemben úszni!

Ne ahhoz idomuljon, amit a korszellem vagy a tömeg, a kortársak követelnek, hanem merjen szembemenni ezekkel.

Ez a kihívás legalább olyan nagy most a fiatal generáció számára, mint annak idején, sőt bizonyos tekintetben még keményebb is. A közösségi média hatalmas erővel rendelkezik, és aki kilóg a sorból, vagy másképpen gondolkodik, mint a nagy többség, arra óriási nyomás nehezedik.

A kárhoztatás ereje is nagyobb, mint régen, amikor a kommunikációs eszközök még nem álltak rendelkezésre. Akkor nem tudtuk meg olyan könnyen, hogy kik azok, akik nem értenek velünk egyet, és ez sok szempontból nagyon hasznos volt! Most ha valaki fent van a Facebookon, a Twitteren és más közösségi oldalakon, rögtön megtudja, hogy nagyon sokan mit gondolnak róla. Ennek ellenében vállalni a meggyőződést: ez erőt igénylő feladat és nagyon nagy kihívás!

Nem véletlen, hogy az Apostolok cselekedeteiben az első nagy közös ima, amit feljegyez a Biblia a 4. fejezetben éppen a bátorságért szól. Amikor az apostolok azt tapasztalták, hogy számon kérik őket azért, mert csodák történtek, és ugyanakkor még azt is megtiltják nekik, hogy Jézus nevében tanítsanak, nem  tehettek mást, mint hogy összegyűltek és bátorságért imádkoztak. Azonnal meg is kapták, méghozzá egy csodával együtt: megmozdult a hely, ahol összegyűltek!

Kell a bátorság az egyházba, mert olyan dolgokat teszünk, ami a világnak, a Sátánnak, a nagy többségnek nem tetszik.

Ennek ellenállni egy életen keresztül hatalmas erőt igényel. Isten viszont készségesen megadja, ha őszintén és tiszta szívből kérjük.

A legfőbb kihívást számotokra az említett politikai, vallási légkör jelentette?

Igen, az első időkben kettős küzdelmet kellett folytatnunk. Az ellenszél, a negatív fogadtatás valóban részben a vallási környezettől származott. Sok fiatal a saját felekezetében tapasztaltakkal ellentétben úgy élte meg, hogy a Szent Szellem megújítja őket és élő hit jön létre bennük. Ebben az időszakban az idősebb hívők arra bátorították a fiatalokat, hogy mindenki a saját felekezetébe igyekezzen bevinni a pünkösdi tüzet, így sokan ezzel a pozitív szándékkal vissza is tértek oda, hogy hirdessék a megújulást, az Isten Igéjéhez való visszatérést.

Nekünk is mondták idősebb, a pünkösdi mozgalomban régóta szolgáló személyek, hogy a karizmatikus ébredés arról szól, hogy a történelmi felekezetekben kezd el működni a Szent Szellem, ezért tegyünk bizonyságot, ki-ki a saját felekezete tagjainak. Erre valóban szükség is volt, mert akkor is sokan érezték, hogy nem elég a formális-vallásos életmód, nem elég a rítusok gyakorlása, több kell a (még protestáns felekezetekben is jellemző) kiüresedett, már senkinek semmit nem mondó igehirdetéseknél. Meg kell újulni, mert Isten új életet akar lehelni ezekbe a közösségekbe.

Sokan pozitívan reagáltak a bizonyságtételekre, de egy idő után azzal kellett szembesülniük ezeknek a fiatal hívőknek, hogy a környezetük és a klérus jelentős része is egyre inkább dühödten támadni kezdi őket, mivel veszélyeztetve érzik a megszokott vallásos struktúrák háborítatlan rendjét. Egyes helyeken botrányok is kirobbantak: emlékszem, néhány fiatal egyszer elment egy templomba bizonyságot tenni a pap meghívására, de amikor kiderült, mit jelent a megtérés, a Szent Szellem keresztség; már ott a helyszínen hatalmas felháborodás tört ki. Majdnem úgy jártak, mint Jézus, amikor kiűzték Názáretből és le akarták taszítani a hegyről!

Konfliktusok gerjedtek a családokban is, szinte már az első naptól fogva botrányok kísérték a frissen megtért fiatalok hívő pályafutását.

Ugyanis amikor őszintén elmondták otthon, hogy megtértek és Istenhez tartoznak, számos esetben a szülők feldühödtek, szektázni kezdtek minket, feljelentéssel, némely esetben fizikai megtorlással is fenyegetőztek. Ezek a támadások leginkább azokra irányultak, akiktől a gyerekeik hallották az evangéliumot. Sándor volt az első számú célpont, őt tették felelőssé minden vélt sérelmükért, vele kapcsolatosan fogalmaztak meg képtelenebbnél képtelenebb vádakat.

Mindezek mellett pedig egy idő után a hatóságok is megjelentek a láthatáron, de ők nem ezekre a családi és egyházi perpatvarokra reagáltak, hanem az irritálta őket, hogy hívő emberek egyáltalán össze mertek gyűlni. Akkor még a jelenlétünk nem keltett nagyobb botrányt, hiszen kevés családot érintett a tevékenységünk, nem sokan tudtak rólunk. Természetesen néhányan fel is jelentettek bennünket, de inkább a jól szervezett titkosszolgálatok és a rendőri szervek kezdtek el velünk foglalkozni, mivel a Kádár-korszakban elképzelhetetlennek számított az, hogy egy csoport csak úgy összegyűljön valahol, vallási jellegű összejöveteleket tartson, és ahelyett, hogy idővel szétesne, még növekedjen is. Ezt a rendszer nem tűrhette, mert ez azzal a veszéllyel járt, hogy rövid időn belül ott sok embert befolyásolnak majd a marxizmussal ellentétes módon. Ezért a kommunisták igyekeztek az egyházakat olyan kalodában tartani, hogy az igazi, őszinte hívők legfeljebb csak otthon imádkozzanak, és ne legyen lehetőség semmiféle társadalmi mozgásra. Ez az esetek többségében sikerült is nekik.

Ezért nevetséges a vád, amit hangoztatnak manapság, hogy Magyarországon valamiféle diktatúra van. Sándor és én is tudjuk, hogy milyen a diktatúra! Még a kávézók is korlátozott módon és ellenőrzés alatt működtek, a munkahelyeken is dolgoztak megbízott emberek, akik figyelték a munkatársaikat és jelentették, hogy ki mondott mást, mint a hivatalosan elfogadott ideológia. Akiről pedig jelentettek, azt először figyelmeztették, de előbb-utóbb elbocsátották a munkahelyéről.

Nem lehetett mást gondolni, mint amit a rendszer előírt. A pedagógusoknak kötelező volt marxista egyetemre járni és a marxizmust vallani. Ha valaki mást mondott az órán, azt is feljelentették. Mindenhol figyelték az emberek megnyilvánulásait és a vallásnak is csak a merev, formális részét engedélyezték – azt is csak nagy nehezen és rendkívüli kontroll alatt.

Természetesen azokat is figyelték, akik ennek ellenére is jártak templomba és legalább külsőségekben tartották magukat a vallásukhoz. Katolikusként én is megtapasztaltam, hogy meghurcolták a csoportot, ahova jártam: szétszórták a hívőket, a szülőket behívták, megfenyegették őket, hogy a gyerekeiket nem hagyják majd tovább tanulni, tönkreteszik a jövőjüket, sehol nem kapnak megfelelő munkát és egész életüket megbélyegzettként élhetik le.

Folyamatosan teljes kontroll alatt állt az egész társadalom: ellenzéki újság, ellenzéki megmozdulások, vagy tüntetés szóba se jöhetett. Ha három egyetemista valamiféle gyanús jelszóval vagy félreérthető gesztusokkal kiment a Petőfi-szoborhoz, őket is letartóztatta a rendőrség.

Minden ellenállást, minden marxizmustól különböző gondolatot, minden más eszmét csírájában elfojtottak. Ez volt a diktatúra!

Némelyek úgy érvelnek, hogy ma a diktatúra a szólásszabadság álcája mögé bújik...

A szólásszabadság nem álca, hanem valóság. Az nem álca, ha lehet szidalmazni a miniszterelnököt, ha lehet akár hazugságokat is terjeszteni a kormányról, vagy ha bárki embereket toborozhat a Facebookon vagy bármilyen módon szervezkedhet a regnáló hatalommal szemben, sőt erre irányuló külföldi kapcsolatai lehetnek. Éppen az ilyen beállítottságú külföldi kapcsolataik súgják ezeknek az embereknek, hogy milyen vádakat kell szajkózni a kormánnyal szemben. A diktatúra vádja nem más, mint tömény hazugság, teljesen tisztában vagyunk ezzel.

A diktatúra ez volt: összejöttünk páran egy háznál, és azonnal megfigyelés alá kerültünk. Előfordult, hogy ügynököket küldtek be, akiknek egy ideig meg kellett játszaniuk, hogy hozzánk tartoznak, közben pedig folyamatosan jelentettek rólunk, aztán egyik napról a másikra eltűntek. Némelyeket a katonaságnál akartak beszervezni: utólag többen el is mondták, hogy ott „kérték meg” őket (finoman szólva!), hogy jelentsenek a gyülekezetről. Emellett persze a szülők is (elsősorban a párttagok, katonatisztek) fenyegetőztek, hogy letartóztattatják az egész társaságot.

Folyamatosan szembesültünk ilyen fenyegetésekkel, ezért imádkoztunk, megtanultuk a szellemi harcot. Emellett a dicséretről szóló üzenetek is már a kezdetekkor sokat jelentettek nekünk. Nem állítom, hogy  csak úgy félvállról vettük volna a fenyegetéseket, nem egyszer álmatlan éjszakákat kellett átvirrasztanunk, sokszor a testünkben is éreztük a támadásokat. Dávid is ír némely zsoltárában hasonló tapasztalatokról, hogy megsenyvednek a szemei a nyomorúság miatt, illetve a csontjaiban is érzi az ellenség gyalázkodásait. Bizony a gonosz beszédek sokszor fizikailag is hatnak! Az ilyen élettapasztalatok némelyeket annyira megijesztettek, hogy aztán le is morzsolódtak a közösségről.

Előfordult olyan eset is, hogy középiskolás lányok jöttek érdeklődni a hit igazságai iránt és megtértek. Az egyikük azonban szovjet állampolgár volt, orosz nemzetiségű. Az édesanyja megtudta, hogy csatlakozott hozzánk, ezért ránk küldte a szovjet követség bizonyos munkatársait, azt terjesztvén rólunk, hogy kábítószerpartikat tartunk a budaörsi házban (ez a vád akkoriban néha felröppent rólunk).

A követségi emberek bejöttek egy imaösszejövetelre az édesanyával együtt és keresni kezdték a lányt.

Én gyorsan szóltam neki, hogy zárkózzon be a mosdóba, de ne kapcsolja fel a villanyt. Végül nem találták se őt, se kábítószert, se semmi hasonlót.

Akkor egy kicsit összezavarodtak és elmentek – azért a hoppon maradt anyuka elmentében is sziszegve fenyegetőzött.

Azonban velük volt a budaörsi rendőrség egyik képviselője, aki kijelentette, hogy Sándornak vele kell mennie a rendőrőrsre, mert szeretnének elbeszélgetni vele. Mi pedig imádkoztunk tovább, hogy békességgel jöjjön is vissza. A rendőrségen ezután Sándorral közölték, hogy semmi negatív dolgot nem tapasztaltak, de „a tevékenységünket törvényes formába kell önteni”: azaz legális elismerésért kell folyamodnunk.

Mi ezt szívesen vállaltuk, megtettük volna korábban is, de ismervén, hogy mi jár ezzel, inkább megvártuk, amíg ez a konkrét kérés elhangzott. Akkor elkezdtük a törvényes elismertetésért való küzdelmet, ami azt eredményezte, hogy ezentúl még több atrocitás ért bennünket. Tulajdonképpen játszottak velünk a hatóságok, még erősebben terjesztették a propagandát ellenünk és szerették volna, ha létrejön egy olyan közfelháborodás velünk kapcsolatban, amire úgymond „már lépni lehet”. Ez azonban valami okból elmaradt.

Felvettük a kapcsolatot az Állami Egyházügyi Hivatallal, illetve a Szabadegyházak Tanácsával is, de nem viszonyultak túl barátságosan hozzánk. Fenyegetések, kényszerítési kísérletek kereszttüzében találtuk magunkat.  Megpróbáltunk egy régebbi pünkösdi felekezethez, az Isten Gyülekezetéhez csatlakozni, de megfenyegették a vezetőjüket, aki emiatt visszalépett. Komoly huzavona zajlott, közben próbáltak nyomást gyakorolni ránk; némelyekre sikerült is, de a gyülekezet mégis növekedett tovább.

A ‘80-as évek vége felé azonban már lehetett érzékelni, hogy az MSZMP-ben válság van, illetve az egész nemzetközi kommunista táborban is bomlás indult el: gazdasági recesszióban éltünk, és a szocialisták már próbáltak megegyezni a Nyugattal arról, hogy úgy bontsák le a rendszert, hogy ők maguk ne jöjjenek ki rosszul belőle, hanem megőrizzék a szabadságukat, elkerüljék a számonkérést és továbbra is magas pozíciókat tölthessenek be. Ez sikerült is nekik, ezért maradt a diktatúra számos kiszolgálója később is felelős tisztségekben, akik közül sokakat még ma sem mozdítottak el a helyükről. Ez természetesen már egy más történet.

Még 1988-ban is előfordultak durva megnyilvánulások a gyülekezettel szemben, ám ’89-ben, a rendszerváltás hajnalán, pontosan május 26-án megkaptuk a hivatalos elismerést.

Ez azonban csak egy formális esemény volt, a ‘90-es években is tovább kellett harcolnunk egyes felekezetek és a politikai hatalom elutasítása ellen is; sajtóhadjáratok, szektakampány, parlamenti felszólalások és akciók „színesítették” az „új éra” hajnalának eseménynaptárát. A hívők elkötelezettségére  nagyon nagy szükség volt továbbra is, sőt ez a mai napig nem változott.

Viszont egy újabb küzdelmes évtized után mégis történt egy fordulat: a gyülekezet a nyilvánosság elé léphetett 2001 decemberétől, a Vidám Vasárnap atv-s közvetítéseinek köszönhetően. Azóta rengeteg előítélet omlott össze a gyülekezettel szemben. A kommunista titkosszolgálat terjesztette ugyanis azokat a jellegzetes vádakat, hogy elvesszük az emberek pénzét, szétszakítjuk a családokat, extrém tanításokat hirdetünk, szektás megnyilvánulások, jelenségek vannak közöttünk, őrjöngünk, stb.

Amikor azonban az emberek látták, hogyan zajlik egy istentisztelet, továbbá hallhatták az Igét, nagyon sokan kezdték megérteni a Bibliát. Rájöttek, hogy a Szentírás mennyire korszerű könyv és milyen vonzó bibliai hittel élni, mint ahogy azzal is szembesültek, hogy sok fiatalnak milyen sokat jelent ez. Nemrégiben is kaptunk visszajelzést egy vidéki városból egy katolikus hölgy részéről, aki azt mondta, hogy ő nagyon szereti a Vidám Vasárnapot nézni, mert ebből jut szellemi táplálékhoz – amit a szertartásokon nem kap meg.

Az előítéletek ilyen módon tehát sokakban összeomlottak, ez pedig hatalmas áldás.

A Vidám Vasárnap közvetítés azóta is sikeresen képviseli a bibliai üzenetet, és most már a saját szemükkel láthatják az emberek, hogy nem azok a hírek igazak, amiket innen-onnan ellenérdekelt helyekről hallanak, hanem objektíven megvizsgálhatják a tényeket, és azt is eldönthetik, hogy az üzenetünk vonzó-e számukra vagy sem.

Azóta azonban olyan politikai érdekek és érdekcsoportok jelentek meg nemzetközi szinten is, amelyek a kereszténységnek ezt az újjászületett, teljes evangéliumi (és nagyon vonzó) formáját sem félnek támadni. Ezért a kihívások nem szűntek meg, viszont ma már más módon kell ezekre reagálni. Sajnos, egyre erősebb ellenállás kezd formálódni a kereszténység felé Európában és az Egyesült Államokban is, amire sürgősen meg kell találni a választ.

Az Ige ereje eddig is bizonyított a történelem során: ehhez elég megérteni Luther példáját. Engem sokszor megdöbbentett, hogy ugyan egy egész birodalommal állt szemben,  az Ige erejével mégis akkora rést tudott ütni Európa vallásos börtönének falán! Még mi is, a mai napig is haszonélvezői vagyunk ennek! Számunkra is nagy bátorítás, hogy az Igének olyan ereje van, ami a mostani birodalomépítési kísérletek közepette is meghiúsíthatja azokat a gonosz terveket, amelyek az Úr munkája ellen formálódnak – a szükségszerűen bekövetkező dolgokat pedig késleltetheti.

Ennek kapcsán hogy látod a gyülekezetet 20 év múlva?

Az igei tanítást, a szolgálatokat nagy erővel és lankadatlanul folytatni kell. Bízom benne, hogy Isten minden esetleges kormányváltás vagy egyéb változás közepette ad majd vezetést a gyülekezetnek. Nem tudjuk, húsz év múlva kik lesznek a gyülekezet élén, előfordulhat, hogy hálózatként működünk majd. Nem biztos, hogy Isten (akár utánunk) egyetlen vezetőt támaszt majd. Az lenne a nagy áldás, és hiszem, hogy van rá lehetőség, ha a gyülekezetek hálózat szerűen, egymást támogatva és harmóniában működnének; ha a szolgálati stílusokban fennálló esetleges különbségek ellenére az alapvető elvekben megmaradna az egység.

De az egység mindenkor fennállhat, amíg alázatos, imádkozó, Igét szerető, tanítható emberek fognak szolgálni, ezáltal pedig Isten munkája folytatódni fog. Lehet, hogy nem pont úgy, olyan formában, ahogy most, de más módon mindenképp.

Abban biztos vagyok, hogy amíg lesznek olyan emberek, akik szeretik az Urat, szeretik az Igét, szeretik a Szent Szellemet és hűségesek maradnak az igei tanításokhoz, látásokhoz, és nem kevélykednek, nem akarnak új elméleteket kitalálni, hanem tanulni akarnak az elődeiktől és ugyanakkor bátrak lesznek, szembe mernek menni a világ romlásával, kihívásaival, addig nem kell félteni a fiatal generációt.

Már most is egyre több, nagyon ígéretes fiatal látható a gyülekezetben, akiket egyre jobban megragad az Úr, és akik egész életükben oda akarják szánni magukat a szolgálatra. Ha most még úgy is látjátok, hogy a fiatalság egészére ez nem igaz, akkor sem kell aggódni, mert Isten mindig gondoskodik olyan emberekről, akik húzzák maguk után a többieket! Sajnos mindig voltak olyanok is, akiknek valahogy mégsem igazán jött be ez a dinamizmus; őket pedig elviseli a gyülekezet. De a dinamikus emberek sokakat képesek megmozgatni, és ez nagyon fontos ahhoz, hogy az elődök látásaihoz hűségesek tudjatok maradni.

A bibliai, közel-keleti kultúrában a vének, atyák szerepe nagyon fontos. (Ez jelen van még ma is a zsidóságban és az arab kultúrának bizonyos részeiben is. Most ne az iszlámra nézzünk, hanem a társadalomra, a kultúrára: sokan még ma is szeretnek az idősebbektől tanulni, bár biztos, hogy már rájuk is hatással van a 21. századi amerikai, „hollywoodi” értékrend.) Isten véleménye nem változott a tekintetben, hogy az előző generációk által gyűjtött kincseket tiszteletteljes módon átvenni és gyarapítani kell. Ez a bibliai szemlélet.

Szerinted mi szükséges ahhoz, hogy ez a generációváltás sikeres tudjon lenni?

Imádkozó, Bibliát szerető, az egyház iránt elkötelezett fiatalokra van szükség, akik rendelkeznek látással, taníthatóak, képesek a Szent Szellem vezetésében járni és nem félnek a saját generációjukkal szembemenni, ahol ez szükséges. Nem bánják, ha leszektázzák őket, vagy ha elmaradottnak, nem 21. századinak bélyegzik őket, amiatt, hogy tisztán élnek és hogy például a homoszexuális házasságot nem fogadják el.

Abban a meggyőződésben nagyon meg kell erősítenünk magunkat, hogy vannak örökérvényű törvények: szellemi és természetes szinten is. Hiába kiabálják akár milliók, hogy ez nem igaz! A homoszexuális házasságot sem most találták ki, hiszen már Néróról is feljegyezték, hogy ilyen kapcsolatban élt; és a Pompeiiről fennmaradt leírások is egyértelművé teszik, hogy gyakorlatilag ugyanúgy éltek, mint amit ma sok liberális modernnek vél.

Az a baj, hogy rengetegen tanulatlanok és tájékozatlanok a történelemmel kapcsolatban és nem tudják, hogy ezeket a szörnyűségeket már régen is gyakorolták sokan, de belepusztultak. Erre a problémára egyébként az igényes történelemoktatás hatékony gyógymódot jelent.

A jól képzett hívő fiatalokat ugyanis nem fogják hazugságokkal elszédíteni. Nagyon fontos, hogy ellenállóak legyetek a hazugsággal szemben! Timóteusnak azt üzente Pál, hogy az egészséges beszédek gyakorlatát tartsa meg. Az egészséges Igére van szükség, amit kenet alatt hirdetnek. Ezt meg lehet tanulni; egymástól is sokat tanulhatunk. A keresztény szolgálatban tehát nem élményeket és hangulatokat kell keresni, hanem az Ige és Szellem erejét.

A Timóteushoz és Tituszhoz írt leveleket érdemes ebből a szempontból tanulmányozni (nyilván a többi igével együtt), mivel kimondottan fiatal szolgálóknak írták. Ezek a levelek rámutatnak, hol tudnak félrecsúszni egyébként ígéretes szolgálatok; mire tegyék a hangsúlyt és mivel nem szabad foglalkozni; hogyan használják a tekintélyüket, és hogyan viszonyuljanak más tekintélyekhez. Az is nagyon megszívlelendő üzenet, hogy a Páltól kapott útmutatásokat hűséges emberekre kell bízni, akik mások tanítására is alkalmasak lesznek.

Pár éve már napirenden van a fiatalok szélesebb körű bevonása a szolgálatba, de eddig ez még nem történt meg. Miben kell még fejlődnünk?

Elkezdődött ez a folyamat, de csak fokozatosan lehetséges véghezvinni. Menet közben derül ki valakiről, hogy alkalmas-e a szolgálatra. Az ifjúsági táborokban is már kezd megmutatkozni, hogy kinek milyen képességei vannak. Először is meg kell ismerni, hogy kinek mi megy a legsikeresebben, legjobban, leghatékonyabban; ez pedig nem máról holnapra történik, idő kell hozzá.

De talán nem is baj, ha nem tömegesen állnak be a fiatalok a szolgálatba, hanem fokozatos módon, mert ennek is békés folyamatnak kell lennie.

Nem jó üstökösnek lenni, mert az üstökösök feltűnnek és kihunynak. Állócsillagoknak kell lenni, akik mindig a helyükön maradnak!

Hosszútávon pedig tényleg alaposan meggondolva és a terhelés alatt is figyelemmel kísérve, ellenőrizve lehet megismerni, hogy ki mire képes. Egyébként a beszéd szolgálatában sohasem vett részt túl sok ember. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnának az emberek bizonyságot tenni, mert arra mindenki képes a Szent Szellem által – és erre rengeteg alkalom nyílik a gyülekezet szervezésében –, de a tanítás már egy bizonyos szolgálattípus, arra nem sok embert hív el Isten, ahogyan az evangélista és a többi szolgálatra sem. Erre mindig csak elhívottakat választ ki az Úr. Ugyanakkor van folyamatos utánpótlás, és bízunk benne, hogy egyre többen tudnak majd részt venni a különböző szolgálatokban.

Tapasztalható egy olyan jelenség, hogy többen kényelmesebben szeretnének élni, ezért csak azokat lehet a szolgálatba „kiküldeni”, akik nem riadnak vissza a szolgálattal együtt járó kényelmetlenségektől. A szolgálat ugyanis nem a kényelemről szól! Nem ugyanaz, hogy valaki a hétvégén evangélizációkban, egyszázalékos kampányban vesz részt, vagy pedig elmegy kirándulni. Persze, lehet időnként kirándulni is aztán, meg nem is minden hétvégéről van szó, de azért ilyen helyzetekben elválik, hogy ki mire áldozza szívesebben és gyakrabban az idejét.

A szolgálat egy kötelék is, és el kell dönteni, hogy az ember akarja-e vállalni vagy nem. Ezt az életmódot ugyanis sokan nem tudják vállalni. Aki vidéken (vagy akár itt, Budapesten) pásztor, annak minden hétvégéje foglalt és a hét más napjain is legtöbbször szolgálatban van. Ez nem olyan időbeosztás, mint az úgynevezett „civil élet”.

Viszont általános tapasztalat, hogy nagyobb áldás is. Általában ezért nem kell lámpással keresni embereket a szolgálatra. Akik benne vannak, a legtöbben úgy élik meg, hogy nagyon jó így élni, a sok fáradság ellenére is egy folyamatos feltöltődés, elégedettség, sőt öröm kíséri a szolgáló életet.

A szolgálatot az ember sokszor nagyon egyszerű módon kezdi el: segít valakinek. Arra mindig szükség van. Azért bátorítjuk a Szent Pál Akadémia hallgatóit is, hogy végezzenek szolgálatokat valaki mellett. Például menjenek el vidékre, ha meghívják őket a pásztorok segíteni.

Vannak pásztorlási napok, oda is be lehet állni segítőként, lehet jelentkezni azoknál, akik a pásztorlást végzik és fiatalok is segíthetnek a tanácsadásban, az imaszolgálatokban.

Aki akarja, szerintem bőven megtalálja a lehetőségeit a gyülekezetben.

Visszakanyarodva a szellemi élethez: szerinted a mai felpörgött világban a sok teendő mellett hogyan lehet megoldani, hogy minőségi szellemi életet éljünk?

A mostani hajszolt életmód – a városi közlekedést is figyelembe véve – sajnos sokaknak megnehezíti a szellemi tevékenység gyakorlását. Ezért már az is jó, ha valaki 5-10 percet tud imádkozni, például reggel, elindulás előtt. Sokaknál bevált, hogy ha ahhoz a néhány perchez ragaszkodtak, utána kialakult bennük a vágy, hogy több időt töltsenek szellemi élettel. Elkezdeni fontos, megtartani is – és, akinek van, annak adatik – így lehet növelni az imaidőt.

Nem törvény és szabály szerint, mert ha valami miatt egy nap elmarad, akkor nem szabad úgy éreznünk, mintha elhagytuk volna Istent. Viszont a semmi nem jó: fontos, hogy a vágy megmaradjon az Istennel töltött idő iránt. Ha esetleg elmarad, gyorsan pótoljuk, álljunk vissza rá – és a lehetőségekhez képest növeljük újra az imaidőnket.

Ha valaki ragaszkodik a 10-20 perchez, akkor előbb-utóbb fél órát is ki tud gazdálkodni. A legjobb reggel, de jó nap közben is időt szakítani. A fontos, hogy legyen igénye az embernek arra, hogy leüljön a Biblia mellé.

Egyszer Sándor javasolta, hogy ha többre nem, legalább napi négy fejezet elolvasására legyen meg az elszántság a hívőkben – ez nyilván érvényes a fiatalokra is. Érdemes tehát egy minimummal kezdeni, amiből nem engedünk, és aztán ezt lehet fejleszteni, mert – hála Istennek – az Ige is rendelkezik vonzerővel. Isten szent emberei – köztük Dániel is – napjában többször is imádkoztak. Ez sem rossz megoldás! Kezdhetjük otthon, aztán az autóban, aztán ebédszünetben (röviden, félrevonulva) – és így tovább, este otthon is.

Ha napközben mégis elúszott az idő, akkor este, lefekvés előtt biztosan megoldható valahogy a szellemi élet.

A családhoz nyilván alkalmazkodni kell, de ezzel együtt bizonyos időt lehet lefekvés előtt is az Igével tölteni. Ezek a kicsik aztán összeadódnak.

Ezek mellett pedig, ha valaki jár az összejövetelekre, találkozik keresztényekkel, hasznos, építő témákról beszélgetnek, esetleg időről időre tanításokat is tud hallgatni, akkor azért szépen kialakul a szellemi táplálkozás rendje egy fiatalban.

Az is remek, ha az autóban iskolába menet a szülő betesz valami tanítást, dicséretet, hangzó Bibliát, vagy imádkozik a gyerekekkel – ezek nagyon jó hatással vannak rájuk és az egész családra is. Azért érdemes először egy kevéssel kezdeni, hogy ne legyen kötelesség íze, ne legyen olyan érzés, mint házi feladatot csinálni, hanem tényleg érezze át a gyerek, hogy ha az Úrhoz fordul és néhány percben a hitét kifejezi, vagy egy zsoltárt elolvas, az feltölti őt. Ha aztán még ehhez hozzájön az, hogy az autóban is imádkozik, plusz még amikor van idő napközben vagy este, akkor már kialakul a szellemi élet kerete.

Ez a gyülekezetbe járással, közösségi élettel együtt jól tud fejlődni. Egyszerű módon indul, de aztán szépen kialakul. Elhagyni viszont nem szabad, hogy ne váljon az ember materialistává. Ne történjen az meg, hogy hosszú ideig nem fordul Istenhez, mert akkor jön a leépülés, és olyanná válik az ember, mint akik nem ismerik Istent. Ezt pedig aztán nem engedhetjük meg magunknak!

Nekünk, protestánsoknak a szellemi élet gyakorlása tekintetében nagyobb szabadságunk van, mint a katolikusoknak, de ők se úgy élnek már, mint korábban. Régen nagyon keményen szankcionálták, ha valaki nem vett részt hetente a misén, halálos bűnnek számított: úgy gondolták, a pokolba kerül rögtön, ha ilyen állapotban hal meg. Ezt persze már nem fogadják el, mert ezek valóban emberi szabályok voltak és sokan még így sem tartották meg ezeket a rendeléseket.

Próbálták a híveket megfogni, hogy a felekezeti előírások szerint éljenek úgymond „szellemi életet”, de törvényekkel, szabályokkal ezt nem lehet elérni.

A protestánsoknak az volt a szerencséjük, hogy hitből éltek, ezért saját hitükkel, saját szavaikkal fordulhattak Istenhez. Ott viszont nagyon nagy kísértés az elkényelmesedés, és így nagyon sokan felhagytak az imádkozással. El lehet éldegélni úgy hívőként, hogy egyszerűen csak a gyülekezetben hallgatjuk Isten Igéjét, de azért nem tanácsos az imádkozást elhagyni, mert kiüresedik, megkeményedik és testivé válik az ember. Sok baja, konfliktusa lesz, számtalan megoldatlan probléma keletkezik az életében.

Az Úrral élni viszont egészen más minőséget jelent. Imával mindent el lehet érni. Akik pedig szolgálni akarnak, imádkozó emberekké kell válniuk – egyéni módon és közösségi szinten egyaránt!