Zsidóság

A zsidó nép Isten kiválasztott népe. Az egyetlen nép, akinek Isten nemzeti szinten nyilatkoztatta ki Személyét és egyúttal Nevét (JHWH). (2Móz. 3,13.) Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak (pátriárkák) leszármazottai. 

Ábrahámot (még Abrámként) azért hívta el a Mindenható, hogy maga mögött hagyva az atyai házat, a káld Úr-Kaszdimot és a bálványimádást, letelepedjen az Ígéret Földjén, melyet Isten később leszármazottainak adott a 400 éves egyiptomi fogságból való szabadulást követően. (1Móz. 15,13.) Az Ígéret Földje, Izrael a Szentírásban foglalt határokkal elidegeníthetetlen a zsidóság, mint olyan fogalmától.

Dacára Ábrahám és Sára természetes meddőségének, az Úr többször is megerősíti születendő gyermekükre vonatkozó ígéretét; Ábrahámnak először Sára szolgálólányától, Hágártól születik gyermeke, Ismáel, azonban Isten tudtukra adja, nem ő az ígért mag. Száz éves volt Ábrahám, amikor Izsák megszületett. (1Móz. 21.) A Szentírás nyilvánvalóvá teszi, Izsák az ígéret gyermeke, az ő vonalán születik majd a zsidó nép. (1Móz. 7,19.)

Izsáknak két fia született - ikrek: Ézsau és Jákob. Kettejük közül Jákob a kiválasztott, őt később Isten Izraelnek nevezi át. Jákob az apja a 12 törzsnek - Rúben, Simeon, Júda, Issachár, Zebulon, Benjámin, Naftáli, Gád, Aser, Dán, Efraim és Manassé - akik a hét szűk esztendő miatt Egyiptomba vonulnak, s ezzel megkezdődik az egyiptomi fogság. (1Móz. 45.)

Négyszáz évvel később Mózes és Áron kivezeti az időközben néppé terebélyesedett Izraelt a “rabszolgaság házából”, majd a Sínai hegy lábánál megtörténik Izrael néppé válása: a Mindenható,  Aki Ábrahám, Izsák és Jákob Isteneként mutatkozik be nekik, megköti velük szövetségét, s Mózesen keresztül átadja a Tórát. (2Móz. 19-20.)

Isten több ízben büntette Izraelt fogságra vitellel a bibliai történelem folyamán - asszír fogság, majd később babiloni, méd-perzsa stb. A fogságra hurcolással létrejött a proto-diaszpóra zsidóság. A méd-perzsa fogságból már csupán két és fél törzs tért vissza a földre: Júda, Lévi és Benjámin törzsének egy része.

I.sz.-i 70-ben a római seregek lerombolták a Második Templomot, nemsokkal később pedig, a Bar-Kochba-felkelés leverését követően kiűzték a zsidóságot őseik földjéről: Hadrianus császár merő gúnyból, Izrael régi ellenségei, a filiszteusok után Palestina-ra keresztelte Izraelt, Jeruzsálemet pedig Aelia Capitolina-ra.

A középkortól kezdve a következő ma ismert területekre koncentrálódva telepedtek le a diaszpóra-zsidóság:

• Nyugat-Európa (Németország, Németalföld stb.): ők az askenázi zsidók
• Dél-Európa (Spanyolország): szefárdok
• Közel-Kelet, Közép-Ázsia, Kaukázus: mizrahi zsidók
• Jemen: jemenita zsidók
• Egyiptom: karaita zsidók

A 19. századtól útnak indult cionizmus eszméje gyorsan mozgalommá nőtte ki magát, legnagyobb képviselője a magyar Herzl Tivadar. Az ő munkásságuknak, kitartó munkájuknak köszönhetően 1948-ban létrejött a modern Izrael állama, így egyre többen térnek vissza (alija) zsidók őseik földjére.

Néhány pont, ami egyedülállóvá teszi a zsidó népet a föld nemzetei között:

• az egyedüli nép, melynek Isten nemzeti szinten jelent meg
• mellyel Isten nemzeti szinten kötött szövetséget
• a zsidóságra, mint népre bízta Isten az Ószövetségi Kinyilatkoztatást
• a Megváltó, Jézus Krisztus Ábrahám és Dávid magvaként született meg emberként

A Messiás első eljövetele során a zsidóság nemzeti szinten nem fogadta el Őt - erre vonatkozóan azt írja Pál apostol, hogy a nemzetekhez azért juthatott el az evangélium, mert Isten fátylat helyezett a zsidó nép szivére (Róm. 11,25.); ha ugyanis Izrael elfogadta volna Jézust Messiásként, Isten országa azon nyomban eljött volna, de úgy hogy a nemzeteknek nem adatott volna lehetőség a megtérésre. Mint azt az apostol írja, ez a megkeményedés időleges és második visszajövetele során Jézus nemzeti szinten fogja leleplezni messiási voltát a nép előtt - úgy, ahogyan József tette Egyiptomban testvérei előtt. (1Móz. 43.) Ekkor Izrael egyetemlegesen elfogadja Jézust és a nemzetek közül megtértekkel, vagyis az egyházzal együtt vonulnak be a Messiási Királyságba.

Az Egyházban már a 2. században elterjedt az a nézet miszerint Isten a zsidóságot véglegesen elvetette Magától engedetlensége miatt, s helyére a nemzetek közül kihívottakat, az Egyházat állította - így minden ószövetségi ígéret Izraelre vonatkozóan allegorikusan, vagyis átvitt értelemben értendő az Egyházra, mint a szellemi Izraelre. Ez azonban nem igaz - ezt maga Pál apostol teszi nyilvánvalóvá a Rómaiakhoz írt levelének 9-11. fejezetig terjedő fejezetekben.

Isten megbánhatatlan, örökkévaló szövetséget kötött népével, szereti Izraelt és szereti a zsidóságot. És helyre is fogja állítani. Minden ellenkező teológia eretnekség.

Pál apostol szerint Izrael jel gyanánt adatott (1Kor. 10,5-6.): egy nép, mely közvetlen közösségben létezik az Örökkévalóval; ha vétkezik, Isten megbünteti, ha betartja a parancsokat, él azok által és áldás alá kerül.

A legjelentősebb szertartástól legjelentéktelenebbnek tűnőig minden előképe, szűk értelemben az Újszövetségnek, tágabb értelemben pedig a Mennyek országának. A zsidó nép sorsa, fennállása is jel.