Ábrahám

Ábrahám (אַבְרָהָם Avráhám), eredeti nevén Ábrám (אַבְרָם Avrám). Több sémita nép ősatyja, többek között a zsidóságé is. Az új nevét magától Istentől kapta, aki Ábrámról (magasztos atya) Ábrahámra (sok nép atyja) keresztelte őt egy ízben, mikor újfent megerősítette azt az ígéretet, hogy gyermeke fog születni, akitől egy nagy nemzet és királyok is származnak majd. Ábrahám atyasága és áldása nem csak a biológiai, hanem szellemi utódaira is kiterjedt azáltal, hogy Jézus Krisztus a keresztáldozata révén többek között a zsidóság és a többi nép közötti válaszfalat is eltörölte.

ÁBRAHÁM TÖRTÉNETE AZ Ó-SZÖVETSÉG ALAPJÁN:

Ábrahám történetét az 1.Mózes 12-ben vezeti fel a Biblia, amikor a 75 éves, akkor még Ábrám nevet viselő férfi parancsot kap a Mindenható Istentől, hogy menjen ki Úr-Kaszdimból, Háránból, arról a földről, ahol addig lakott és menjen el Kánaán földjére, oda, ahova Isten veteti. Ehhez a parancshoz ígéretek is kapcsolódtak:

1. nagy nemzetté  tészlek
2. megáldalak téged
3. felmagasztalom a te nevedet
4. áldás leszel
5. megáldom azokat, a kik téged áldanak
6. aki téged átkoz, megátkozom azt
7. megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei
8. a te magodnak adom azt a földet

Ábrám engedelmeskedett Istennek és feleségével Száraival, valamint unokaöccsével Lóttal és a teljes háztartásával nomád állattartó életmódba kezdtek Isten vezetése alapján. A vándorlás során Isten több ízben is megerősítette és konkretizálta az Ábrámnak tett ígéreteit, illetve megmutatta, hogy a különféle élethelyzetekben megsegíti őt. Időközben éhinség támadt a földön és Ábrahám Egyiptom felé vándorolt. Szárai nagyon szép volt, a fáraó pedig szemet vetett rá, és mivel azt gondolta, hogy pusztán a húga Ábrámnak, ezért el akarta venni Szárait feleségül.  Isten átka jött rájuk emiatt, mikor a fáraó rájött, hogy miért sújtotta őket csapás visszaküldte Szárait és elengedte Ábrámot. Időközben Ábrám és Lót is nagyon meggazdagodott, így mielőtt feszültség lett volna közöttük az állatok legeltetése miatt, különváltak - Lót Szodoma és Gomora földjére ment lakni. Ezután az 1. Mózes 13-ban Isten ismét felszólítja Ábrámot, hogy járja be a területet minden irányba, mert amerre a szeme ellát mind az utódjának a földre lesz, és az utódainak a száma megszámlálhatatlanul sok lesz:

olyanná tészem a te magodat, mint a földnek pora, hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámlálható lesz - 1. Mózes 13:16.

Később, az 1. Mózes 14 beszámol arról, hogy a város, melyben Lót lakott harcba keveredett, ekkor Ábrám saját katonáival segítségükre sietett és megmentette a bajbajutott városokat a pusztulástól. A királyoktól mégsem fogadott el hálaajándékot, mondván, hogy Ő a mindenható Istentől várja az anyagi áldást. Melkisédektől, Sálem királyától, a Magasságos Isten papjától viszont elfogadja az áldást, sőt, tizedet is fizet Melkisedeknek. Az 1. Mózes 15 alapján Isten újra meglátogatta Ábrámot a harc után, hogy újfent megerősítse a korábban tett ígéretek felől. Ábrám ez esetben viszont nem reagált azonnal hálaadással, hanem megemlítette, hogy minden áldás, amit Istentől kap, a szolgájára, Eliézerre fog szállni, hiszen neki még mindig nincs saját utódja. Az Úr erre így felelt:

Nem ez lesz a te örökösöd: hanem aki a te ágyékodból származik … Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; … Így lészen a te magod. - 1. Mózes 15:4-5

Ábrahám elhitte amit az Úr ígért, mégis kért bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy a földet is megkapja. Ekkor Isten szövetségkötésbe invitálta Ábrámot: egy 3 esztendős üszőt, egy 3 esztendős kecskét, egy 3 esztendős kost, egy gerlicét és egy galambot kellett feláldoznia Ábrahámnak. A feldarabolt állatokat dögevő madarak akarták elkapkodni, de Ábrám elzavarta azokat, majd mély álomba merült. Nagy, nem természetes  sötétségre ébredt, Isten ekkor újra megszólította. Prófétált neki arról, hogy a leszármazottai fogságban lesznek Egyiptomban 400 évig, ahonnan nagy gazdagsággal jönnek majd ki. Eddire a helyi lakosok gonoszsága betelik, a visszatérő negyedik generáció  el fogja foglalni tőlük a földet, mely az övék lesz egészen Egyiptom folyóvizétől az Eufrátes folyóvízig. A szövetség megpecsételéseként Isten alkonyatkor füsttel és tűzzel megemésztette a húsdarabokat.

Az 1. Mózes 16-ban olvasható, hogy Ábrám Szárai unszolására gyermeket nemz az asszony szolgálólányának, Hágárnak. Szárai ugyanis úgy vélte, hogy Isten bezárta a méhét, és lehetséges, hogy nem őtőle lesz majd Ábrámnak sok utódja. Hágár fiút szült Ábrámnak, akit Izmaelnek neveztek. A gyermek külön családfát alakított később, ő is részesült Isten áldásából, melyre a követkető részben tett ígéretet az Úr. Az 1.Mózes 17-ben az Úr ismét meglátogatta Ábrámot, aki ekkor már 99 éves volt, Szárai, a felesége pedig 90. Isten megerősítette a korábban tett ígéretét, új nevet adott nekik, Ábrámot Ábrahámnak, azaz “népek sokaságának atyjának” nevezi, akitől királyok is származnak majd, Szárait pedig Sárának, azaz “fejedelemasszonynak” nevezi. Kijelenti, hogy nem Izmael az ígéret gyermeke, hanem Sárától származik majd Ábrahám fia, Izsák, aki nagy néppé lesz és királyok atyjává. Az ígéretet újabb szövetségkötéssel erősíti meg, ezúttal azt kéri, hogy minden férfi, aki Ábrahám családjához tartozik (a szolgákat is beleértve) metélje körül a férfitestét (gyermekkorban, 8 napos korban kellett ezt megtenni). Ezt tekinti Isten a szövetségkötés jelének, mely az Ábrahámnak tett ígéretek zálóga. Azt, aki nem metéli körül magát Ábrahám családján belül Isten úgy tekinti, hogy megszegte a szövetséget. Ábrahám ezt követően fiával,az akkor 13 éves Izmaellel együtt, és a teljes háznépével együtt körülmetélkedett. Az 1. Mózes 18-ban Mamré tölgyesénél sátoroztak Ábrahámék, mikor az Úr ismét megjelent nekik, ezúttal két kísérővel érkezett. Ábrahám vendégséget szerzett nekik, Sára pedig a Sátorból hallgatózott. Az Úr kijelentette, hogy egy év múlva gyermekük fog születni. Sára ezt hallva elnevette magát, de az Úr rajtakapta és megerősítette, hogy valóban anya lesz, Ábrahám pedig apa. Ezután az Úr a két kísérőjével elindult Szodoma felé, Ábrahám elkísérte őket. Odafele az Úr úgy döntött, hogy elmondja Ábrahámnak, hogy mi miatt érkeztek, azért, hogy megnézzék, hogy a Szodomával kapcsolatos panaszok, melyek feljutottak az égbe, valóságosak -e, és ha igen, akkor elpusztítják a várost. Ábrahám ezt hallva alkudozásba kezd az Úrral, megegyeznek, hogy ha legalább 10 igazat talál a városban, akkor megtartja azt. Az 1. Mózes 19 már Sodoma és Gomora pusztulásáról ír, Ábrahám a hegyről nézi, a városok hűlt helyét. Az Úr azonban megemlékezett Ábrahámról és kihozta Lótot és a vele tartó családtagjait a városból mielőtt elpusztította volna azt. Az 1. Mózes 20-ban Ábrahám leköltözött délre Gérárba, a helyi király Abimélek azt gondolva, hogy Sára pusztán a húga Ábrahámnak feleségül veszi őt. Ábrahám imádkozik és Isten közbe is avatkozik, betegséget bocsát a királyra és a családjára mielőtt paráznaságot követett volna el a király Sárával. Mikor fény derült az igazságra Abimélek hazaengedte Sárát és egy jó kapcsolat alakult ki közte és Ábrahám között. Az 1. Mózes 21 számol be arról, hogy az Úr ígérete beteljesedett és megszületett Izsák, akinek a neve “nevetést” jelent, mivel nevetést szerzett mindenkinek, aki csak látta, hogy milyen idős korban áldotta meg a szüleit Isten gyermekáldással. Ahogy Izsák cseperedett egyre jobban kiütközött az öröködési feszültség közötte és Izmael között, így Sára tanácsára és az Úr megerősítésére Ábrahám elküldte Izmaelt és Hágárt a háztól, akikről ezután maga Isten gondoskodott. Az 1. Mózes 22 tartalmazza azt a híres történetet, melyben Isten megkísértette Ábrahámot, azaz próbára tette a hitét: váratlanul arra kéri őt, hogy  áldozza fel a szeretett és egyetlen egy fiát Izsákot égő áldozatul. Az Ábrahámban lezajlódó lelki folyamatokat nem részletezi az írás, azt viszont látjuk, hogy engedelmeskedett a parancsnak. Mikor megkérdezte Izsák, hogy mi lesz az áldozni való állat, Ábrahám csak annyit felelt, hogy Isten gondoskodik majd róla, majd a szolgáinak is azt mondta, hogy mindketten vissza fognak jönni Izsákkal az áldozásból - ezekből a reakciókból lehet Ábrahám hitével kapcsolatban következtetéseket levonni. A Zsidókhoz írt levél 11-ben Pál kijelenti, hogy Ábrahámnak hinnie kellett abban, hogy Isten a halálból is fel fogja támasztani Izsákot, hogy elnyerhesse az ígéreteket, melyeket Isten korábban többször is megígért neki. Ábrahám hite azzal kapcsolatban, hogy Isten a halottakat is fel tudja támasztani egyenlő az üdvözítő hittel, egyben ez előképe is annak, ahogy Isten kész volt feláldozni az egyetlen, szeretett fiát, a Messiást az emberek bűneiért, majd feltámasztotta őt a halálból a harmadik napon. Ábrahámtól viszont nem kérte azt Úr, hogy ténylegesen áldozza fel a fiát, mikor látta, hogy ezt is kész lenne megtenni adott neki egy kecskebakot helyette áldoznivalóul. Isten jóakaratát és tervét az is mutatja, hogy hazatérésük után Ábrahám hírt kap arról, hogy otthon maradt testvérének, Nákhornak gyermeke született. Nákhor fiának, Béthuelnek a gyermeke Rebeka, aki később Izsák felesége lett - azaz Isten nem hogy nem akarta megölni Izsákot, de már előre gondoskodott a házasodásáról és az utódnemzéséről is, amit előre megígért Ábrahámnak. 

Az  1. Mózes 23 -ban olvashatunk Sára haláláról, 127évesen  költözött el. Ábrahám a temetés céljából földet vásárolt Mamré átellenében, Makpelá barlangjába temette Sárát. Az 1. Mózes 24-ben olvashatunk arról, hogy Ábrahám feleséget szerez Izsáknak. Megesketi egy megbízható szolgáját, hogy nem a kananeus lányok közül hoz Izsáknak feleséget, hanem visszamegy Úr-Kaszdimba, hogy Ábrahám rokonságából hozzon feleséget, az eskü arra is kiterjedt, hogy Izsák nem mehet vissza oda, hanem azon a helyen kell maradnia, melyet Isten ígért nekik, ezért a lánynak kell hajlandóságot mutatnia, hogy utánuk jöjjön a pusztába. A szolga elmegy és úgy imádkozik a Mindenhatóhoz, hogy vezesse elé még aznap azt a lányt, aki jó felesége lesz Izsáknak. Hamarosan feltűnik a színen Rebeka, aki Béthuelnek, Nákhor fiának a lánya. Hamarosan kiderül, hogy őt szánja az Úr Izsák feleségéül, a lány örömmel megy el a szolgával. Izsák 40 éves volt, mikor elvette Rebekát feleségül. 

Az  1. Mózes 25 Ábrahám életének utolsó szakaszáról szól, Sára elvesztése és Izsák kiházasítása után Ábrahám újra megnősült, egy Ketúráh nevű nőt vett el, akitől további hat fia született, Zimrán, Joksán, Médán, Midián, Isbák és Suakh. Közülük Midián utódai lesznek hangsúlyosak, ugyanis Mózes az Egyiptomban elkövetett gyilkosság után hozzájuk keveredik majd a pusztában, Midián papjának az egyik lányát veszi el és így egyesül majd újra a két családi ág. Ábrahám élete végéhez közeledve az összes fiát nagy gazdagsággal elküldi, hogy Izsáktól külön életet éljenek, hogy ezáltal Isten terve Izsák vérvonalára vonatkozóan zavartalanul meg tudjon valósulni. Ábrahám betelve az élettel 175 éves korában költözött el. Izsák és Izmael temették el Sára mellé Makpelá barlangjába.

  
A HIT ATYJA, ÁBRAHÁM AZ ÚJSZÖVETSÉG KIJELENTÉSE ALAPJÁN:

Az Ó-szövetség könyveiben Ábrahámra mintegy emlékeztetőül hivatkoznak az utódai, akik Isten kegyelmét, áldását, bocsánatát kérik a Mindenhatótól Ábrahámra és a neki tett ígéretekre tekintve. Isten az Ábrahámmal és családjával között szövetséget még a nevében is viseli, mikor “Ábrahám, Izsák és Jákób isteneként” hivatkozik magára. Ez arra is utal, hogy az Ő hitük volt az, ami megfelelő módon prezentálja az Istenbe vetett hit idei módját. Az Újszövetségben, ahol már a hit általi megigazulásra helyezi a hangsúlyt Isten, épp ezért is kerül említésre több ízben is Ábrahám. 

Maga Jézus mint személyes ismerősére hivatkozik rá (János 8), mely alátámasztani látszik a teológiai nézetet, miszerint az ószövetségi isteni jelenések szereplője nem az Atya és a Szent Szellem, hanem maga a Messiás volt. Jézus egyik, a Lukács 16-ban olvasható példázatában is felbukkan Ábrahám, itt viszont a Seolban folytat vele párbeszédet egy elkárhozott lelkű ember. Jézus kereszthalála előtt ugyanis az igaz lelkek is a Seolba költöztek, annak egy elkerített részére, melyet a Biblia “Ábrahám kebeleként” emleget. A példázat alapján lehetett a szenvedés helyszíne és az Ábrahám kebele között egy kommunikációs csatorna, az elkárhozott személy ugyanis Ábrahámot atyjaként szólítja meg, kéri, hogy enyhítsen a kínján, ő viszont felhívja a figyelmét arra, hogy nincs átjárása arra az oldalra. Mikor az elkárhozott személy arra kéri, hogy legalább szóljon a még elő rokonainak, hogy ők ne jussanak erre a kínra, azt válaszolja Ábrahám, hogy van lehetőségük a Pokol elkerülésére, ha hallgatnak Mózesre és a prófétákra.

Pál apostol a “hit atyjaként” hivatkozik Ábrahámra, mikor azt mondja, hogy Ábrahám a láthatók ellenére is elhitte azt, amit Isten ígért neki és ez tulajdoníttatott neki igazságul. (Róma 4) Ezzel felhívja Pál a figyelmet arra, hogy nem a törvény betartása, hanem a hit igazította meg Ábrahámot. Ebből azt a következtetést vonja le, hogy hit által a zsidók és a nem zsidók is megigazulhatnak. Akik az ő szellemi öröksége alapján hit által (és nem a törvény betöltése által) megigazulnak, azok az újszövetség kijelentése alapján Ábrahám fiainak számítanak. (Galata 3:6-14) Arra is felhívja Pál a figyelmet, hogy a hit mindig együtt jár cselekedetekkel is, ehhez is Ábrahám példáját hozza fel, aki hitt Istennek, majd kijött Úr-Kaszdimból, aki hitt Istenben, hogy az ígéretét betartja, ezért kész lett volna feláldozni a fiát. (Zsidó 11), A hitből való cselekedetek megigazításáról írt Jakab is, aki azt mondja, hogy Ábrahám hitt Istenben és mikor eszerint cselekedett megigazult. Ugyanitt azt is mondja Jakab, hogy Ábrahám a hitéért “Isten barátjának neveztetett”. (Jakab 2)

ÁBRAHÁM EMLÉKEZETE A VALLÁSI ÉS A KULTURÁLIS ÉLETBEN:

Ábrahám hosszú és cselekményekben gazdag élete lényegében az Istennel való kapcsolat egyre szorosabbra fűződéséről szól, melynek csúcspontja kétségkívül az Izsák feláldozásával való megkísértés volt, egy próba, melyben Ábrahám bebizonyította, hogy az istenbe vetett hit legmagasabb szintjére eljutott - a halottakat feltámasztó erőbe vetett hit szintjére. Ezt a történelmi eseményt viszont nagyon sokféle módon interpretálták a történelem során.

A Bibliában található értelmezéshez a legközelebb álló véleményt kétségkívül a dán filozófus, Søren Kierkegaard fogalmazta meg a Félelem ​és reszketés című munkájában, melyben nagy átéléssel, közvetlen hangnemben gondolkodik azon, hogy Ábrahám hite miért rendhagyó, tiszteletet és félelemet keltő. Kierkegaard hosszan elemzi, hogy a hit nem egy egyszerű dolog, de Ábrahám ebben is magasabb és magasabb szintekre jutott, mely megbecsülésre méltóvá teszi a személyét. Kierkegaard meglátása, hogy Ábrahám tettét egyrészt az Isten iránti szeretet munkálta, és az, hogy ezt bebizonyítsa, valamint hangsúlyozza, hogy az a több napos út, ameddig Ábrahám eljutott a Mória hegyéig, ahol fel kellett volna áldoznia a szívből szeretett fiát, szörnyen gyötrelmes lehetett, Ábrahám viszont kitartott a hite mellett, pedig bármikor visszafordulhatott volna. Kierkegaard szerint a kilátástalan helyzetet látva mindenki képes kétségbeesni, feladni, lemondani az ember álmáról pedig meglátása szerint könnyebb, mint megőrizni a reménységet abban a kilátástalanság ellenére is. A filozófus szerint a hit az, ami képes túllendíteni az ilyen helyzeteken, ez pedig egy teljesen paradox helyzetet hoz létre: “... mert a hit éppen ott kezdődik, ahol a gondolkodás megszűnik." - mondja. Kierkegaard Istenhitéről tesz tanúbizonyságot azáltal is, hogy megállapítja, hogy ebből a próbából tűnik ki leginkább, hogy a bibliai istenhit különböző minden egyéb istenhittől: “Láthatóan új kategóriára van szükség Ábrahám megértéséhez. Az istenséghez való viszony ilyen formáját a pogányság nem ismeri."

Nem mindenki gondolkodik erről így, sokan kifogásolják azt, hogy Isten képes volt ilyet kérni Ábrahámtól (lásd például Juhász Gyula: Izsák sírása c. versét), bár Kierkegaard elméletével élve ezekben lehetne logikai tévedéseket találni. A magyar irodalom egyik legszívetszaggatóbb témába vágó alkotása Zrínyi Miklós elégiája. Zrínyi a versben önmagát Ábrahámmal, a gyermeket Izsákkal azonosítja -akit 2015-ös kutatások alapján ténylegesen is így hívták-, kisfiú négy éves korában bekövetkezett halálát egyrészt párhuzamba állítja a bibliai Izsák halálával, másrészt viszont a tragikus végkimenetel miatt ellentétet is állít a két eset közt. Zrínyi az enyhíthetetlen fájdalom mellett hitét fejezi ki a versben azzal kapcsolatban, hogy a gyermek a Mennyben boldog és szeretettel veszik körbe. 

FORRÁSOK: 

• Biblia, Károli Gáspár fordításában
• Merényi-Metzger Gábor: Zrínyi Miklós elsőszülött fiának születése és halála., Irodalomtörténeti Közlemények 2015 CXIX. évfolyam 3. Szám
• Zrínyi Miklós: [ELÉGIA]
• Juhász Gyula: Izsák sírása
• Søren Kierkegaard:  Félelem ​és reszketés